Elmaradt búcsúk – túlélő ünnepek

655

2020-ra szerte a világon úgy fogunk emlékezni, mennyi minden maradt el, mi mindenről kellett lemondani
a világjárvány miatt. Mikor volt hasonló helyzet a csíksomlyói búcsújárás több évszázados történetében? A választ a zarándoklat kutatója, dr. Mohay Tamás egyetemi tanár adja meg.

A csíksomlyói kegyszobor a kolozsvári Ferenc-rendi templom főoltárán. Szent Ferenc Naptára, 1917

A csíksomlyói búcsújárás a köztudatban úgy él, hogy az megszakítás nélkül zajlott a kezdetektől fogva. Ezért szokott rendszeresen elhangzani, hogy éppen hányadik búcsújárás résztvevői vagyunk. Aki közelebbről tanulmányozta a múltat, az kissé másként látja a helyzetet. Volt, amikor nem tartották meg a nagy közös zarándoklatot; nem lehetett vagy tiltották. Ettől persze lelki értelemben nem szakadt meg az ünneplés, hiszen ilyenkor is mindenki tudta, hogy ez csakis ideiglenes állapot lehet – ahogy egy házasság sem szakad meg, ha az összetartozó pár kis időre fájdalmasan távol kerül egymástól.
Szerte a nagyvilágban idén is százezrek készültek arra, hogy Somlyón ünnepelhetik a diktatúra bukása óta eltelt harminc évet. 1990 nagyon sokak emlékezetében úgy él, mintha csak tegnap lett volna. Azon a tavaszon már mindenki tudta, hogy a búcsút végre a régi fényében lehet megtartani, újra elő lehet venni a templomi lobogókat, össze lehet állni a keresztaljákba, meg lehet tartani a nagy kikerülést, szabadon szállhat az Egészen szép vagy, Mária ének a Salvator-kápolna előtt, ki lehet nyújtózni a szabadság tiszta levegőjében. Bálint Lajos április 29-i püspöki beiktatása és Jakubinyi György püspökké szentelése Csíksomlyón – a szokásoktól eltérően nem a püspöki székvárosban – már megmutatta azt, hogyan lehet sok ezer embert jól szervezetten fogadni a kegytemplom körül. Akkor a ferencesek még „társbérletben” szorongtak a saját rendházukban, még állami árvaház működött az egykori gimnáziumépületben, még nem volt kivezetve a villany a Kis-Somlyó-hegyre, nem gyülekeztek a televíziós stábok, nem volt hangosítás, a nagymisét még a templomkertben összeácsolt ideiglenes deszkaoltárnál tartották meg – mégis, negyven év után végre teljes, szabad és nyilvános búcsút lehetett ünnepelni. Sokan érezhették: úgy, mint régen. A keresztalják élén sok helyen azok vitték a lobogót vagy a vezérkeresztet, akik ezt utoljára 1949-ben tehették meg, és aztán valóságosan és jelképesen is átadták a stafétát a következő nemzedéknek. A szombati kikerülés éneklő, imádkozó embergyűrűbe fogta a teljes Kis-Somlyó-hegyet. Mindenki tudta, hol a helye, a néhány tucatnyi rendezőnek szinte semmi dolga nem akadt a százezernyi ünneplő sereglettel.

Az Erdélyi Tudósító 1922. június 4-i száma

Akkor, 1990-ben sokan felemlegették a korábbi időket, az 1949-ben utoljára megtartott nyilvános búcsújárást és az utána következő tilalmakat. 1950-től kezdve éveken át egyetlen ferences sem működhetett Csíksomlyón, ott, ahol ilyesmi még a tatárdúlások idején sem fordult elő. Az egész környék népe számára olyan volt ez, mintha egyszer csak nem kelne fel a nap. A hatóságok pünkösdkor különösen éberek voltak, minden eszközt megragadtak, hogy az embereket távol tartsák a szent helyektől. Nem adtak jegyet Csíkszeredába, az embereket leszedték a vonatról, látványos hadi gyakorlatozásokat rendeztek, máskor motorversenyt időzítettek a Szék útjára: a cél az volt, hogy félelemkeltéssel, a bizalmatlanság felszításával véget vessenek a gyülekezésnek Somlyón. Csak nagyon lassan oldódhatott a helyzet. 1957-től végre újra ferences páter, az egy szem Daczó Lukács teljesített szolgálatot a kegytemplomban. Egy félreeső emeleti szobában húzta meg magát, vallásügyi inspektorok jártak a nyakára, minden lépését figyelték, súlyos pénzbüntetésre ítélték, ha valamit rendbe hozott a kápolnák körül, és még a saját, kordával övezett habitusa viselésétől is el volt tiltva. És mégis, ez a magányos, az eleven ferences közösséget keservesen nélkülöző páter, akinek rendtársait 1961-ben és később is sorra zárták börtönbe, 1957 után nem sokkal már azt írhatta a legnagyobb titokban vezetett naplójába: lassan újra jönnek az emberek a búcsúba. Nemsokára már az erejét messze meghaladó feladat volt egyedül ellátni a búcsúra érkezőket, újra meg újra gyóntatókat kért az ünnepre, de a prédikációkat még sokáig egyedül tartotta. Az emberek csendben újra virrasztani kezdtek a templomban, és kis csoportokban végigjárták az egykori nagy kikerülés útvonalát, nem törődve a szekuritáté embereinek árgus tekintetével, az újra meg újra igazoltató milicistákkal. A csobotfalvi templomot a kerítésen belül pár százan megkerülték, akárha körmenetet tartanának. Lassan újra felkelt a nap… A legerősebb diktatúra is meghátrálni kényszerült, mert az embereket nem lehetett elszakítani a Szent Szűz tiszteletétől, és senki nem nyugodott bele, hogy ezt csak odahaza teheti meg. A tilalom mindazonáltal mindvégig érvényes volt, és mindenki tudta a határokat; de azt is, hol lehet átsurranni a szögesdrót alatt.

A Magyar Nép 1922. június 3-i száma

Korábban, a második világháború évei­ben a búcsújárás egyszer sem maradt el. Sőt, az addig országhatárokkal elválasztott Székelyföld és az Alföld, a Dunántúl, a székesfőváros népe örömteli és felszabadult találkozót adhatott egymásnak. Nem volt akadálya annak, hogy a székesfehérvári püspök vagy a magyar kultuszminiszter is részt vegyen a búcsúban, ahogy annak sem, hogy a földrengésben megrongálódott kegytemplom kijavítására a kormányzó feleségének védnöksége alatt rendezzenek országos gyűjtést. Csak 1939-ben, az utolsó békés pünkösdkor fenyegetett a veszély, hogy a román katonai diktatúra nem engedélyezi a búcsújárást, de végül megérkezett a jóváhagyás a megyei prefektustól. Így történhetett meg a kisebbfajta csoda: a csak néhány hónapja püspökké szentelt Márton Áron a bukaresti apostoli nunciussal együtt vehetett részt a búcsún. Egy évvel később, 1940-ben, alig két hónappal a közelgő második bécsi döntés előtt, már abban a reményben gondoltak vissza a húsz év előtti gyászos békekötésre, hogy az hamarosan végképp érvényét veszti.
Igen: a búcsú valódi megszakadása éppen 1920-ra esett. Abban az évben május 22-re esett pünkösd szombatja: alig két héttel a békekötés aláírása előtt az újonnan berendezkedő állam már meg tudta tiltani a közös ünneplést. Addig Magyarországon soha nem volt ilyen. A Csíki Lapok május 23-ra datált számában szűkszavú közleményben adta tudtul: „Az idén a pünkösdi búcsú alkalmával szokásos körmenetek és keresztalják elmaradnak, mert a hatóság betiltotta.” A tilalom az utolsó pillanatban érkezett. Egy héttel korábban az Erdélyi Tudósító még közölte a részletes programot: szombaton és vasárnap reggel öt órától kezdve egymás után szentmisék és szentbeszédek nemcsak a kegytemplomban, hanem a „Somlyó hegyén a kápolnában” is. Mit lehetett tenni? A korabeli újságokból kiderül: annál inkább megtartották Úrnapját.
A június 2-án, csütörtökön a városba érkező Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök tiszteletére díszkaput emeltek a Gimnázium sarkánál, és ünnepi menetben kísérték a templomhoz, ahol a plébános ünnepélyesen átnyújtotta neki a plébánia (jelképesen az egyház) kulcsait. „Ami másnap, vagyis Úrnapján történt, az örökké emlékezetes marad kisvárosunk egyházi életében. A reggeli homályt, ködöt már reggeli 8 órakor legyőzte a nap aranysugár kévéje, csupa virág, illat, fény volt mindenütt. Az összes hívők lelke összedobbant az oltáriszentség lángoló szeretetében, s oly impozáns diadalútban kísérte a főúton felemelt 4 oltárhoz, aminő itt még sohasem volt. (…) Az oltáriszentséget vivő püspököt fényes segédlet és gyertyákat vivő, virágot szóró és virágfüzérekkel koszorút készítő fehér ruhás lányok és lánykák serege vette körül, és a körülbelül 3000 főt kitevő résztvevők ünnepi éneke hatalmasan zúgott át a város terein.” Csíkszereda lakossága akkor kevesebb volt háromezernél, sokan jöttek be a környékből. Délután a püspök 170 fiatalt bérmált meg Csíkszeredában, és másnap, 4-én pénteken is bérmált: reggel a gimnáziumban, délelőtt a kórházban. A beszámolót a Csíki Lapok június 6-i számának első oldalán olvassuk. Fölötte a bal sarokban ott a cím: A magyar béke aláírás előtt. „Amikorra ezek a sorok napvilágot látnak – a magyar béke bizonyosan alá lesz írva” – kezdődik a rövid híradás, amely kifejezi az értetlenséget afölött, hogy a határozott aláírásellenes hangulat Budapesten mitől változott meg hirtelen. A zárómondat pedig, közvetlenül a püspöki látogatásról írott beszámoló fölött: „Tény azonban az, hogy a magyar béke június 4-én aláíratott.”
Egy évvel később a búcsút újra megszervezhették. Ami azonban 1920 előtt történt, további figyelmet érdemel.
Az 1916 októberi váratlan román betörés elől a somlyói kegyszobrot el kellett menekíteni. A részleteket erről a Szent Ferenc Naptára közölte 1917-es kötetében. A gyors hatósági intézkedések folytán a ferencesek ugyan össze tudták csomagolni a szobrot, de elvinni már nem tudták. Dermesztő belegondolni: napok múlva ment vissza két páter Udvarhelyről a megszállt környékre, és a veszedelmeket kikerülve, szekéren zötykölődve vitték Máriát Székelyudvarhelyre, majd Kolozsvárra, és a ferences templom főoltárán fel is állították. Két és fél évig volt ott, csak 1919 tavaszán vitték vissza a helyére. Két háborús évben kegyszobor nélkül árválkodott a somlyói templom. A korabeli sajtó 1917-ben nem ejtett szót a búcsúról, a környék még alig heverte ki a háborús pusztítást, májusra Csíkszereda lakosságának még csak alig a fele, mintegy 1700 ember tért vissza a városba. 1918-ban is csaknem biztos, hogy nem tudták megtartani a búcsút, a források legalábbis hallgatnak róla. A Főgimnázium Értesítőjéből csak ennyit tudunk meg: „Pünkösd szombatján, május 18-án tartottuk a békenapot és a természet védelmének napját. Az intézet igazgatója a háború pusztításainak ellentéteképpen ismertette a béke áldásait, s a természet szépségének rajzolása után az ifjúságot a lelki béke ápolására és a természet védelmére buzdította.” Sapienti sat (lat., a. m. Bölcsnek elég). A kolozsváriak bizonyára annál nagyobb lelki buzgósággal mentek a ferences templomban Mária lábaihoz. Ők annyira megszerették a somlyói Máriát, hogy amikor az visszakerült Somlyóra, másolatot készíttettek, ami azóta is ott van egy mellékoltáron.
1919 tavasza gyászos éve volt egész Csíknak, Erdélynek és Magyarországnak. Pünkösd ünnepe június 7–8-án alig fél évvel volt a decemberi 1-i gyulafehérvári gyűlés után. Az ország közepén a kommunista diktatúra rendezkedett be, többfrontos harcban a kisantanttal. A román hadsereg már nemcsak Erdélyt foglalta el, hanem a Tiszához közeledett, hogy aztán augusztusban Budapestre is bevonuljon, és csaknem egy évig megszállva tartsa a Tiszántúlt. Ki gondolhatott akkor ünnepi felvonulásra, búcsújárásra? Bármely szervezett gyülekezést fenyegetésként lehetett volna értelmezni, ki tudja, milyen következményekkel. Idézzük fel a helybeli napilap egykori beszámolóját a lecsupaszítva árválkodó pünkösdi ünnepről: „A híres, és hajdan rendkívül népes csíksomlyói búcsú az idén csaknem teljesen néptelen volt. Messze vidékről jöttek máskor a keresztek a csodatevő Szűz Máriához imádkozni. Az idén egyetlen kereszt jött Homoródról. A korlátozó rendeletek miatt nem jöhettek el a szomszéd vármegyék falvai, sőt a megyében is otthon maradtak. Valamikor harmincezren vettek részt a pünkösdi búcsún, az idén néptelen a híres búcsújáró hely. Az időjárás is kedvezőtlen volt. Vasárnap egész napon át sűrűn hullott az eső. Az emberek otthon imádkoztak. Lelkük, gondolatuk és imádságuk Szűz Máriához szállt.” (Csíki Lapok, 1919. június 15.) Járvány sújtotta Európát akkoriban is, de annál sokkal súlyosabb oka volt a néptelenné vált búcsúnak az összeomlás; ez ellen nem lehetett védelmet találni semmilyen járványellenes eszközzel vagy intézkedéssel. Innen talpra állni, innen újrakezdeni beletelt néhány évbe.

Hír a nagyváradi Erdélyi Lapokban, 1940

Ezekről az időkről utólag kevés szó esett, de ami fellelhető, az annál értékesebb. Imets Károly 1922-ben vetette papírra a következő sorokat, amikor ismét a felújított körmenettel kiegészítve tarthatták meg a búcsút: „A székely vissza-hazajött. (…) És visszajött 1919 tavaszán a csíksomlyói Mária is. Több éven át egymásután megérkezett újra az orgonavirágos pünkösd, de a székely nem megy, nem mehet vigasztaló édes Anyjához. Az új államalakulat, az új államhatalom az első órákban bizalmatlan. A székely népet az első világháborúban mint nemes, vitéz ellenfelet becsülni megtanulta. Az új államalakulatban – az új hazában mint testvért, polgártársat nem tudta még megszeretni, nem bírta kellőleg értékelni, mert nem ismerte. Emiatt pangott évente a csíki búcsú.” Súlya volt a ferences páter szavainak: 1919 őszén, a legreménytelenebb időben alapított újságot Marosvásárhelyen Székelyföld címmel, majd 1920-ban a hadbíróság öt év börtönre ítélte, 10 hónap vizsgálati fogság után mentették fel és engedték szabadon. Nem csoda, ha cikke végén akkora erővel szólt a megmaradás parancsa mellett: „A világháború izgalmai, áldozatai és az ezt követő, új határokat, új hazát megállapító események a szép, büszke legényéletből a férfikorba léptették elő a székely népet. És ebben a férfias komolyságban annyi erőt, annyi szépséget éreztünk a mi fajunkban, mint még soha. A somlyói búcsú minden elfogulatlan és gondolkodó szemlélője megállapíthatta, hogy a székely a lelkéből előtörő új erőkkel, új szépségekkel meg fogja védeni vallásos nemességét a világháború nyomán felburjánzott vallástalan világnézetekkel szemben is, de meg fogja és meg bírja őrizni az új hazában is fajiságát és százados kultúráját.” (A Hírnök 1922. június 15.)
A búcsú hányattatásainak nagy része a 20. századra esett. Biztos forrásunk nincsen arról, hogy vajon megtartották-e a búcsút az 1848–49-es szabadságharc utáni időkben. Gyanítható, hogy aligha: a Hadi Lap kinyomtatása miatt a megtorló Habsburg-hatalom a ferences rendházat is megsarcolta, az iskola nem működhetett, s csak évek múlva tudta elérni a nemzeti érzelmű új erdélyi püspök, Haynald Lajos, hogy az élet újrainduljon. Meglátogatta Somlyót, tanítóképzőt alapított, és éveken át olvashatunk lelkesült beszámolókat csíki bérmaútjairól.
E rövid szemle végén nem árt azokról is megemlékezni, akik nem járvány vagy a búcsú tiltása miatt nem lehettek ott pünkösdkor a búcsúban, hanem mert a szabadságukban voltak erőszakkal korlátozva. A ferencesek, akiket 1951-ben egyetlen éjszaka teljes létszámban internáltak, éveken át nem mozoghattak szabadon az országban, még akkor sem, amikor tíz-tizenöt évvel később már papként működhettek szerteszét szórva plébániákon. Akiket börtönbüntetésre ítéltek, éveken át csak a celláikból gondolhattak a szent hegy körül egykor éneklő embergyűrűre. Sokan voltak, és sokan nem érték meg azt, hogy az életük és a mások élete visszatérjen a szabadság tisztább levegőjére.

*

Mindenkinek, aki évtizedek óta Somlyóra megy pünkösdkor, nagy veszteség ezt most nélkülözni. A mostani pünkösd piros betűs ünnepén belül mégis megtehetünk egy lépést Mária felé, aki a Szentlélektől, a Vigasztalótól foganta Szent Fiát. Talán többet is, láthatatlanul, de valóságosan.

 

1 hozzászólás
  1. káfé főnix » Blog Archive » Mohay Tamás: 30 kép, 30 emlék

    […] búcsújárás szenvedélyes kutatója, több, a témába vágó kötet szerzője nagyon érdekes összeállításban mutatta be a Csíkszeredában megjelenő Hargita Népe napilapban, hogy mikor, milyen kényszerítő körülmények hatására maradt még el a somlyói […]

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.