Elhunyt Kányádi Sándor

235

Életének 90. évében elhunyt Kányádi Sándor. A Kossuth-díjas költő, író, műfordítót tegnap hajnalban érte a halál Budapesten.
Kányádi 1929. május 10-én született Nagygalambfalván. A középiskolát Székely­ud­var­helyen végezte, majd beiratkozott a marosvásárhelyi Színházművészeti Főiskolára, végül a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szer­zett magyar szakos tanári diplomát 1954-ben. Művészetéért több rangos elismerést, többek között 1993-ban Kossuth-, 1994-ben Herder-, 1998-ban Magyar Örökség díjat kapott. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át. 2002 óta volt a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2007-ben a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották.
Kányádi Sándort várhatóan szülőfalujában, Nagy­ga­lamb­fal­ván helyezik örök nyugalomra. A temetés időpontjáról a család később ad tájékoztatást.

„Ne kéne nyelvünk féltünkben lenyelnünk…”

Milyen világ az, ahol tilos verset olvasni, verset írni, kivéve persze, ha a vers a hatalom szája íze szerint cukrozza az életünket. Milyen világ az, ahol „nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendőnek / minket itt utálnak / nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe / beleszomorodtam…” – írta 1985-ben A bujdosni se tudó szegénylegény éneke című versében. Jó volna most dicsekedni a vers szamizdat kiadásával, ami hat-hét indigó segítségével, kézzel írva, úgynevezett selyempapíron jelent meg, valaki, akiről azóta sem tudom, hogy ki ő, sietve bejött a könyvtárba, ahol dolgoztam, letette az asztalra és szó nélkül elment. A selyempapírból sajnos nem lett tárgyi emlék. Pesti folyóiratban közölték a verset, onnan másolták, terjesztették itthoni névtelenek. A verset ismertem már a Tőzsér-posta jóvoltából becsempészett folyóiratból. Egyszerű volt memorizálni azt a néhány sort, és gondolom, nem voltam ezzel egyedül. Könnyű volt megjegyezni, hiszen a költő pontosan azt mondta, amit mi, a nép gondoltunk, csak nem mertük hangosan kimondani, leírni még kevésbé. Helyettünk beszélt, ezért válhatott példaképpé. Ő volt a közérthető, ugyanakkor az eszményített költő, az olvasók rajongtak érte.
Kányádi sokat mesélt anekdotázgatva arról, hogyan figyelik minden lépését a szervek és besúgóik. Persze nem ő volt az egyetlen megfigyelt célszemély, de erről nemigen beszélt senki, ő pedig a kihívó „tudom”-mal talán éppen önmagát védte: tudom, s ha mindenki tudja, mit tehetnek ellenem!? 1978-ban jelent meg tizenötezer példányban a Szürkület című kötete. A Falusi Könyvhónap író-olvasó találkozóinak fáradhatatlan szereplője volt, naponta két faluban is megteltek érte közönséggel a dísztermek. Akkor még nemcsak művelődési, hanem nemzetiségi, mondhatni rejtett politikai cselekvésnek is számítottak az író és olvasó összetartozását jelentő találkozások, a szolidáris kézfogások. Ma már csupán csak irodalomtörténeti adat, hogy a kötetben megjelenő Halottak napja Bécsben című poéma a cenzúra miatt megcsonkítva jelent meg. Kányádi minden egyes dedikálásra elébe tett könyvbe beírta a hiányzó sorokat, a könyörgést Istenhez Mátyás király közbenjárását kérve: „Fölséges uram kend / hogyha férkőzése / volna közelébe / kérje meg odafent // hogy vetne már véget / a nagy protokollnak / dolgaink romolnak / s bizony hogy avégett // s lenne védelmünkre / hogy ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk / s önnön szégyenünkre.” A verspótlás híre hamar szárnyra kelt, megelőzte a késő éjjel Gyergyóból Csíkszeredába – ahol a szállása volt – érkező költőt. Taploca határában a milícia megállította az autót, kinyittatta a csomagtartót. Egy buzgó elvtárs minden kötetet egyenként végiglapozott, mind olyan tiszta volt, ahogyan a nyomdából kikerült.
A történet később legendásodott. Néhány év múlva én már úgy hallottam, hogy azzal az ürüggyel állították meg az autót, hogy fegyvert keresnek, mire Kányádi azt mondta, hogy „a fegyver a fejemben van”. Kérdeztem Tőzsér Józsefet, aki szemtanúja volt az esetnek, hogy igaz-e. Azt válaszolta: „Én nem hallottam ilyesmit, de olykor a fontos dolgokat nem is halljuk meg.”

Kozma Mária

 

Búcsú Kányádi Sándortól
A nagygalambfalvi Kányádi Sándor a magyar költészet egyik legnagyobb alakja volt, akire mi, Hargita megyeiek méltán vagyunk büszkék. Az ő versein nőttünk fel, és népszerűsége töretlen, ma is a gyerekek és a felnőttek kedvence. Írásaiban megelevenedik a székelyek történelme, visszaköszönnek szülőföldünk ismert és kevésbé ismert helyszínei. Úgy tudott anyanyelvünkkel játszani, hogy gyermekeknek, felnőtteknek egyaránt üzent.
2001-ben elsőként ő vehette át a megyei önkormányzat legran­gosabb kitüntetését, a Hargita Megyéért Díjat, kiemelkedő alkotói munkájáért, amellyel hozzájárult a megye jó hírének öregbítéséhez. A Kossuth-díjas költő és a nemzet művésze életművét számos elismerés illette itthon és külföldön egyaránt.
Megrendülten értesültünk haláláról. Ezáltal az erdélyi magyar – s ezen belül székely – közösségünket súlyos veszteség érte, szegényebb lett a magyar közélet is.
Élete, hivatástudata, magatartása, kitartása példaértékű volt, s az is marad mindannyiunk számára.
A veszteség felbecsülhetetlen, szellemi örökségét ápolni fogjuk. Nyugodjon békében!
Részvétünket és együttérzésünket fejezzük ki a gyászoló családnak.
Hargita Megye Tanácsának munkaközössége

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.