Elhivatottsággal, a legnemesebb feladatért

5

Jövőben kerek ötven éve lesz annak, hogy Sándor Ilona a szentegyházi kórházban dolgozik. A főasszisztensként nyugdíjba vonult, de a kórházban jelenleg is tovább dolgozó Ica néni elszánt támogatója, védelmezője az intézménynek. Ha kell, akkor hivatalokban kilincsel, támogatót szerez és munkálatot vezet, de mindent megtesz azért, hogy a térség lakói számára továbbra is elérhető legyen a jelenleg a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház részeként működő Szentegyházi Egészségügyi Központ.

 

– Szakmai pályája közel fél évszázadon át összefonódik a szent­egyházi kórház történetével. Milyen volt ez a létesítmény akkor, amikor ön itt elkezdte a munkát?

 

– 1971-ben kezdtem el itt dolgozni, akkor volt szülészet, nőgyógyászat, gyermekgyógyászat, belgyógyászat, röntgen, sebészet, összesen 156 ággyal, önálló kórházként. Ez egészen 2003-ig, de időközben már történtek lefaragások, ahogy az évekkel haladtunk előre, valamit mindig-mindig elvettek. Ez a folyamat a sebészettel kezdődött. Én, nagyon fiatalon, a begyógyászatra kerültem, onnan átkértek a sebészetre, hogy képezzenek műtős nővért belőlem, korábban ugyanis már gyakorlatoztam műtőben. Ez azonban csak egy évig tartott, mert akkor az lett a szabály, hogy egy sebész nem végezhette egyedül a műtéteket. A sebészetet bezárták, sebészeti alkalmazottakként pedig egy ideig más munkát kaptunk, jártuk az iskolákat, TBC-szűrővizsgálatokat végeztünk. Így ezt is megtanultam. Elég sok szakterületet végigjártam pályám során, ekkor következett a labor, mivel oda kellett munkaerő, oda helyeztek. A labor után a mentőket kellett egészségügyi szakemberekkel ellátni, így oda tettek tovább. Akkor a legfiatalabb voltam, független, így mozgatható, volt rátermettségem is, mert bevállalós fajta voltam. Utólag sokat táplálkoztam ezekből a tapasztalatokból, sokat segített, amikor elkezdődött a kemény, kihívásokkal teli időszak intézményünk számára. 1980-ban kerültem a belgyógyászatra a mentőktől, amikor férjhez mentem és várandós lettem. Akkor még úgy működött, hogy tegnap még dolgoztam, ma nem jöttem munkába, mert este mentem szülni. És három hónap múlva már vissza is dolgozni. Ilyen idők voltak.

 

– Mikortól tevékenykedett főnővérként?

– Ezután ott maradtam a belgyógyászaton, 1995-től lettem főnővér, akkor még 56 ággyal működött a belgyógyászat. Időközben azonban már bekövetkezett a szülészet bezárása, egy szülőszobát tartottak csak fenn. Dr. Kovács Sándor belgyógyász főorvos volt akkor az igazgató, tőle rengeteget tanultunk, emberséget, alázatot. Ő nagyon gazdaságosan tudta irányítani az intézményt, és sokáig fenn is tudta tartani azt. A kilencvenes évek végéig a szülőszobát is működtettük, a szülésvezetéstől kezdve sok minden megadatott nekünk itt, hadd ne mondjam, hogy a mentőben is nem egy szülést kellett levezessek. Amire felkértek, arra sosem mondtam nemet, mindenből tapasztalatot merítettem és sokat tanultam. Amit az ember egy adott ponton magáénak tudhat, az valamikor számon fog kérődni. Ha tudja alkalmazni, akkor nyertes, ha pedig elmegy mellette, akkor vesztes. Kitartás, kiállás minden területen nagyon szükséges volt, a folyamatos leépítés is erre késztetett. Sok nehéz helyzet volt, amíg stabilizálódott jelen állapotában az intézmény. A lakosság is tudomásul kellett vegye a változásokat, de a kórház az mindig kórház marad, hisz bár hivatalosan nincs nálunk sürgősség, soha senkit el nem küldünk, ha bajában hozzánk fordul. Hívjuk a segítséget a 112-es sürgősségi hívószámon, de addig is stabilizáljuk az állapotát. A rászoruló betegnek nyújtott segítség nem szívességtétel, hanem hivatástudat.

 

– 2003-ban a kórház és az ön számára is nagy fordulópont következett be…

– Mindannyiunk emlékezetében él a 2003-as esztendő, amikor az önálló városi kórházként működő intézményt gazdasági és szervezési okokól, akár az ország sok más kórházát, be akarták zárni. Nagy küzdelmek árán, átszervezések révén sikerült megmenteni a szentegyházi kórházat, amely 2003. május elsejétől a Hargita Megye Tanácsa által működtetett Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház külső osztályaként mint Szentegyházi Egészségügyi Központ működik. A 2002-es év folyamán már voltak ellátási gondok a kórházban, miután kategorizálták a kórházakat és lépcsőzetes finanszírozást állapítottak meg, amivel a kicsi városi kórházak lényegében csődbe mentek. A túlélésért akkor már igyekeztem összefogni a helyi és a környező települések vezetőit, közbirtokosságokat, civil embereket, és rengeteg gyűjtéssel pótoltuk azt, amit kellett. 2003-ig valahogy túléltünk, de akkor február, március, áprilisban már nem kaptunk fizetést, és az akkori vezetőnk ki is jelentette, hogy csődbe mentünk. Nem is volt kilátás arra, hogy áprilisban is legyen fizetés, és felajánlották, hogy aki tud, az keressen más munkahelyet. Én akkor léptem ki keményen a sorból, hogy „nem megyünk sehová, megpróbáljuk a túlélést”. Akkor indultam el, rengeteg szponzort, ember bevontam, és hála a Jóistennek, sikerült is segítséget szerezni. Ilyen helyzetben nagyon fontos az ember szavahihetősége és az összefogás. A helyi önkormányzat és a környező települések, mindenki felfogta ennek a fontosságát, és nagyon sok gyűjtést, adományt kaptunk. Túléltük ezt az időszakot, és az akkori vezetőink tárgyalása nyomán a csíkszeredai kórház mellénk állt, 2003-tól külső részlegeként működünk.
A küzdelem itt nem ért véget, hisz aztán orvoshiány miatt megszűnt a gyermekgyógyászati tevékenység, omladozott a belgyógyászat, az intézmény konyhájának épülete, ami veszélyeztette az intézmény működtetésének engedélyeztetését. Kitartással és összefogással, ezen hiányosságok kiküszöbölésével sikerült életben tartani az akkor haldokló intézményt, és a fejlődés útjára álltunk. Ez annak köszönhető, hogy hittek a célban és bennem az emberek, mellém állt a munkaközösség, és tényleg mindenki a maximumot adta magából. Nagyon sokan segítettek ebben a folyamatban, Hargita Megye Tanácsa, a szentegyházi önkormányzat, a csíkszeredai kórház vezetősége, a környékbeli települések vezetői, közbirtokosságok, civilek – nagyon sok embernek tartozunk köszönettel. Kórházunknak nagyon nagy a vonzáskörzete, sok a bányából, vasüzemből nyugdíjba vonult, szakmai megbetegedésekkel küzdő ember, a fiataljaink sok esetben külföldre távoztak, nem volt mindegy és ma sem az, hogy az itt élők milyen távolságban kapják meg a szükséges egészségügyi ellátást.

 

Hozzászólások lezárva.