Élettel telt alkotások

95

Néhány nappal ezelőtt megkeresett a Face­bookon egy Marosvásárhely­ről Ma­gyarországra kitelepedett fiatalember, aki régi erdélyi papírfotókat digitalizál, és megkérdezte tőlem, hogy felismerném-e, a múlt század hetvenes éveiben milyen tömegjelenetet örökített meg a csíkszeredai műjégpályán Szakács V. Sándor? A szerzőtől – írta – már nem tudja megkérdezni, mert nem él. Én rájöttem, hogy melyik nemzetközi jégkorongtorna nyitóünnepsége díszeleg a fotón, és a magyarázat mellett azt is visszaírtam, hogy szerintem Szakács él, a nyáron beszéltem a fiával. Különben is itt van a Facebook-barátaim között, keresse meg. Megtalálta a fiát, majd személyesen is meglátogatta a Budapesten élő édesapját, és visszaküldött nekem egy közös fotót, nagy örömmel jegyezve meg, hogy kapott még tőle egy nagy halom papírfotót, hadd digitalizálja azokat is.

Romokon

Ezzel a kis történettel azt szeretném elmondani, hogy nem csupán a könyveknek, hanem a fotóknak is megvan a maguk sorsa. Szakács V. Sándor, aki tehát még él, az ugyancsak ötvenéves Informaţia Harghitei fotóriportereként örökmozgott, Nagy Pál Zoltán viszont – aki a Hargitának fotózott – most februárban, éppen nyolc esztendeje halott, hatvanhét évesen távozott az időnek immár számára nem a másodpercek töredékeire szabott világába. Ott volt az alapítók között, harminchárom éven át fotózott a Hargitának, és amikor 2001-ben elment nyugdíjba, azt mondogatta, hogy több mint harmincezer fotója jelent meg nem csupán a lapban, hanem többfelé az országban és a világban. És ha csak elgondoljuk, hogy a harmincezer megjelent fotó mögött hány felvétel, hány ellesett pillanat, hány sötétkamrában eltöltött óra, nap vagy akár hónap áll, akkor kibomlik előttünk a fotókban mérhető élet.

Boldizsár Fotó: Kristó Tibor

Jó barátok voltunk és gyakran gondolok úgy életútjára, mint egy óriási, nyitott blendéjű, több mint harminc éven át tartó expozícióra, ahonnan előhívás és kellő idejű rögzítés után, nehogy véletlenül besárguljanak, egymás után tolonganak elő a Hargita megyei hétköznapok és ünnepnapok emberei, eseményei, tárgyi kellékei, a harapófogóba zárt, de mégis olyannyira megélt és átélt helyi társadalom ezernyi vélt vagy valós látlelete.

A mester keze

Néhányat itt láthatunk most az egykori sajtófotói közül, amelyeknek tükrözniük kellett az alkotó embert és a szocialista építőmunka lendületét, de itt egy kis válogatás azokból a művészfotóiból is, amelyek közül nagyon sok bejárta a világot, a díjak tucatjait hozva el szerzőjüknek, alkotójuknak. És ezeken a képeken nem fog az idő, hiszen valamennyiük a szakmaisághoz, a kompozíciós készséghez, a látásmódhoz, az érzékenységhez, a nyitott szemhez kötődik, és meggyőződésem, hogy továbbra is külön értékteremtő fejezetei maradnak a fény- és képírásnak, és nem csupán a Hargita alján.

Lájk Fotó: László Róbert

Nagy Pál Zoltán az analóg fotózás művésze marad, de megadatott még néhány esztendeje, hogy belecsípjen abba a digitális korba is, amely a huszadik század végén elhozta közénk a képeknek azt az inflációját, amikor szűkebb és tágabb környezetünkben, otthon, a munkahelyen, az üzletekben, az utcán, a világhálón, a közösségi oldalakon bárki a fotók ezreit öntheti ránk, olyannyira, hogy már-már hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a fényképezés nem más mint kisebb és nagyobb gépekkel, vagy éppenséggel mobiltelefonokkal készített digitális reprodukció, amelynek semmi más szerepe nincs, minthogy kutyánkat, macskánkat, virágainkat, étel-italunkat, szenvedélyeinket, munkánkat és egyáltalán önmagunkat megmutassuk a világnak.

Piacon

Nagy Pál Zoltán követőinek, Csíki Zsoltnak majd utódainak, Kristó Tibornak, Balázs Árpádnak, László Róbertnek és László F. Csabának, a digitális Hargita Népe sajtófotósainak éppen ebből az érték-zűrzavaros világból kellett kitörniük és bizonyítaniuk, hogy amint a szavak pontos jelentésének és feltételezett hatásuknak ismerete továbbra is elengedhetetlen lenne minden nyilvánosságnak szánt mondatban, ugyanúgy a legnagyobb felbontású digitális kamerával sem készíthetők igazi sajtófotók a fényképezés és kompozíció elemi szabályai­nak az ismerete nélkül. Amikor néhány esztendőn át tanítottam a Sapientián, a diákjaim gyakran megkérdezték tőlem: Tanár úr, de hát milyen a jó sajtófotó? A tegnap valamelyik winchester mélyéről előkotortam a jegyzeteimet, hogy akkor mit mondtam:

In memoriam Ciupe Aurel

„A jó sajtófotó legfontosabb jellemzője: azonnal magára irányítja az olvasó tekintetét és vagy színvonalas, a szöveget kiegészítő illusztráció, vagy önálló információértékkel bír. A sajtófotózás, akárcsak az újságírás azonban számos tekintetben egyénfüggő, a sorozatos termékgyártás mellett ott rejtőznek benne az alkotás csírái. Különösen, ha néhány alapszabályt megjegyzünk:
– a jó fotóriporter, bárhová is küldik, soha nem szökik meg és igyekszik végigvárni a történéseket, mert soha nem tudni, hogy éppen mi lesz az érdekes;

Különjárat fotók: Nagy P. Zoltán

– a jó sajtófotós keresi a szokatlanabb szögeket és nem elégszik meg azzal, hogy mindig ugyanarról a helyről és ugyanarról a szintről fényképez, hanem eredeti akar lenni;
– a jó sajtófotós inkább készít dinamikus, mint statikus képeket, soha nem állítja be előre az alanyokat, hanem gépével követi őket és a legalkalmasabb pillanatokban oldja ki a gépét. Nem csupán arcokat, hanem kifejezéseket keres. Az élet sokszínűségét próbálja megfogni a másodperc töredékében és nem hosszú időn át fotóz, akár színesben is, kényelmes szürkeségeket;

Győzelem fotó: László F. CSaba

– az igazi fotóriporter már a felvétel pillanatában olyan kompozíciókat készít, amelyeknek olvasókra gyakorolt hatásával tisztában van, és igyekszik a helyszínen is kiszűrni a semmitmondó részeket;
– a jó fotóriporter egyben szerkesztő is. Észreveszi mindazt, ami eltér a megszokottól és arrafelé fordítja a gépét, még akkor is, ha az események nem a főszereplőkkel történnek;

Barkaszentelés Fotó: Balázs Árpád

– a jó sajtófotós soha nem azért készít képet, hogy eleget tegyen a szerkesztőségi megrendelésnek, hadd legyen ott valami, ha már kérik, hanem igyekszik élettel-alkotással, sajátos nézőponttal megtölteni a legszürkébb témát is;
– és végül, de nem utolsósorban: a valóságnak ezernyi arca van és egy, a teljességből kiragadott fotó még inkább a manipuláció eszköze, mint a szó. Az igazi fotóriporter, az őszinte sajtófotós éppen ezért minél jobban igyekszik megközelíteni a valóságot.”

István, a király Csíksomlyón Fotó: CSíki Zsolt

A Hargita Népe most elhozta több sajtófotósának a munkáját. És nézzük csak végig, milyen mértékben illeszkednek a fenti szempontokba. Úgy gondolom, a végeredmény egyetlen mondatban összefoglalható: Nagy Pál Zoltán három évtizede után is a Hargita Népénél jó sajtófotósok dolgoztak. Köszönet a munkájukért!

Székedi Ferenc

Elhangzott a Hargita és a Hargita Népe fotóriportereinek munkáiból készült tárlat megnyitóján, a Megyeháza Galériában.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.