Életre való falunak mutatkozik

Bánja-e a székely? (7.2.)

151

folytatás tegnapi lapszámunkból
Kétszer mentünk át Gyepesen ezzel a járással. Először, amikor Remete felé igyekeztünk. Majd vissza. Mindjárt észreveszi az ember, hogy furcsa módon Szentmártonból jövet egy darabon aszfaltútja van, amely aztán hirtelen megszakad. Hová tűnik? Miért marad abba? Talán elfogyott a pályázati pénz, vagy egy helyi pénzügyi keretből csak ennyire futotta?!… Mindenesetre érzékelni a különbséget, sejteni azt, hogy sokkal jobb lenne, ha kerék- és gépkímélő utakon járhatnánk. Ilyenkor az is eszünkbe juthat, hogy vajon mi lett volna, hogyha a hatvanas évek elején a létezett – és magát örök érvényűnek tartó – államszocializmus itt is nem a szövetkezetesített mezőgazdaságot erőlteti, hanem az infrastrukturális fejlesztéseket? Valami más. Valami jobb dolog. Nem így nézne ki gazdasági és demográfiai szemszögből ez a nagy-homoródmenti település. Annyi biztos.

Remete. A megújuló plébánia…

Gyepesnél aztán vissza is tértünk a protestáns vidékre. Itt már unitárius a többség. Annyi biztos, hogy ebben a faluban is jelentékenyen apadt a lélekszám; a 19. század közepén négyszáz fő körül alakult, amely a múlt századfordulóra ötszáz körülire gyarapodott (1900-ban 505, 1910-ben 578 lakosa volt), az első román világban fogyott egy ideig, hogy aztán 1941-ben ismét 550 főre emelkedjék. Az 1989-es rendszerváltáskor azonban alig kétszázan éltek benne, 1992-ben 176-an, 2011-ben 138-an; jelen pillanatban valamivel 120 fő feletti lehet – az adat a távollévők miatt nem pontos. A hivatalos statisztika szerint a lélekszám 138 [augusztus 31-én], akik közül 134-en vallják magyarnak magukat. A faluban lakik egy sátoros cigány család, illetve ezen a nyáron házi cigányok is költöztek ide, akiknek a felekezeti hovatartozása pillanatnyilag ismeretlen. A frissen kinevezett unitárius lelkész, ifj. Bardócz-Tódor András 76 fő regisztrált unitárius egyházfenntartót számol. A helyi elemibe öt gyermek jár, három a községközpont általános iskolájába ingázik, és a polgármesteri hivatal által készített [2018. szeptember elején] friss statisztika tartalmaz még egy fő óvodáskorút.
Érzékelhető, hogy a leapadt lélekszám dacára is igen erős a gazdálkodási kedv. Főként a marhatartás és a hozzá társuló takarmánytermelés jelenti a fő foglalatosságot, bár ez sem annyira egyszerű, hiszen folyamatosak és jelentősek a vadkárok. Az emberek kényszerűen megtanultak a vadak társaságában élni, bár roppant bosszantó és kiábrándító, hogy a Brüsszelnek való megfelelési kényszer vadasparkká változtatta az országot, amelyben a medvének több jog jut, mint a saját birtokán gazdálkodó embernek. A vadak már a jelenlétükkel is jelentős károkat okoznak abban a pszichológiai folyamatban, amely végül kedvét szegi az embernek, hogy saját forrásvidékén éljen és gazdálkodjék. Ilyen szempontból ezen a környéken is a hagyományos székelyföldi kultúrtáj rombolói a felelőtlenül szaporodni hagyott vadak. A helyzet csak akkor fog változni, ha valamelyik fő-fő bürokrata – tegyük fel – medvetámadás áldozatává esik, esetleg megtörténik az, hogy a vad behatol egy főmufti irodájába és magával ragadja annak laptopját, elfogyasztva a fiókban tárolt belga csokoládét, meg az egyéb nyalánkságokat. Ha… Ki tudja? Az eurokraták korlátoltsága végtelen, a fejlettnek tartott civilizáció bugyrai határtalan emberi butaságról árulkodnak.
Anno a gyepesiek jól kihasználták a terepadottságokat. Itt is jobbára helyben kitermelt kőből és helyben égetett vagy a környéken vásárolt téglából építették a házaikat, amelyek – hasonlóan Remetéhez, illetve a másik két közeli településhez, amelyet látogatásaink során most még bejártunk – a szászos ízlésen csiszolódott egykori mesterek tudását dicsérik. Helyenként mindez kiegészül a havasalji stílussal – amely faoszlopokra, gerendákra szerkesztett tornác formájában, deszkába fűrészelt motívumok által vagy esztergált elemek révén mutatkozik meg –, s ami roppant figyelemre méltó, hogy az impozáns csűröket is különösen nagy műgonddal építették, amelyek a házakhoz hasonlóan, ugyancsak masszívak és időtállók. Az igazán értékes – akár százötven-kétszáz éves – bennvalókat nem a főút, azaz a Külső út, hanem a keletnek félre eső Belső út, illetve a Fűzfaliget és a Csonka falurészben kell keresni. A házak mintegy egyharmada őrzi a régi formát. Itt-ott brutális új beavatkozások nyomai rontják az összhatást, hiszen szakszerűtlenül, ízléstelenül oldanak meg úgynevezett modernizálásokat, amelyek jellegtelenné, illetve tökéletesen idegenné képesek tenni a környezetet, teljesen másfajta anyagokat és formákat alkalmazva, amelyek tömeges jelenléte identitás- és közérzetromboló, bár ezt még a hely embere nem mindig észleli.

Keményfalva. Felújított ház Fotók: Simó Márton

A templom és a parókia épülete, annak környezete gondozott, törődésről árulkodik – dacára annak, hogy hosszabb időn át, az ezredforduló előtt hét évig, illetve a legutóbbi három évben is nélkülöznie kellett a helyben szolgáló lelkipásztort –, és ugyanakkor követhető mintaként szolgál arra, hogy miként lehet egyszerű eszközök, hagyományos anyagok használatával megőrizni a régit, a falunak egy olyan szegletét, amely híven őrzi egy létezett boldogabb békeidő emlékét. Ez elsősorban a hívek és a presbitérium érdeme.

Egyszer Keményfalván néztünk szét
Ez a falu sem ismeretlen számunkra. Más célból ugyan, de többször jártunk erre az elmúlt években. A szabályos házsorok itt is a régi szép időkre emlékeztetnek, ahogy bennebb és bennebb haladunk. A templom, a parókia és környezete maga a népi építészet egyik csodája (lehetne). Tanítani és mutogatni kellene szép példaként, ahogyan mondhatni zseniálisan helyezték itt eleink egymás mellé a házakat, alakították az utca- és térszerkezetet, benne a gazdasági melléképületekkel és a csűrsorokkal.
A kilencvenes évek közepén Gyöngyössy János vegyészmérnök, már akkor számon tartott „történeti grafikus” – bár még ezt a fajta szenvedélyes munkásságát jóval kevesebben ismerték, mint napjainkban –, és a régi falu megszállottja, házat vásárolt a faluban, amelybe családjával együtt kiköltözött a városból. Aztán vett még egy másikat, amelyet ugyancsak igényesen és nagy szeretettel újított fel, s annak melléképületé­ben – az egykori sütőben – alakította ki „a tornyot”, amelyet ma műteremként használ. Egy ideig kis sajtüzemet, majd kocsmát, vegyesboltot üzemeltetett. Tette mindezt annak reményében, hogy a falu meg fog telni élettel. Fiatal és középkorú családokkal. Példája nem volt ragadós. Mára ő az egyetlen fehér holló vagy fekete gólya, aki maradt az ezredforduló után is, és életvitelszerűen, „tudatosan” itt lakik, holott simán lehetne városlakó, mert Udvarhelyen sem lenne hajléktalan. Neki is van medvés története, amelynek részben pozitív ugyan a végkifejlete, mert vissza tudta szerezni a vad hóna alól a süldőt, de a jámbor állatot a nagy ijedtség és a sérülések miatt idejekorán fel kellett küldenie a füstre.
Gyöngyössy számtalan alkalommal megszólalt falukép­vé­delmi témákban. Az Élő Székelyföld Munkacsoport konferenciáin, publikációkban meg másutt is. A falut népszerűsítette, népszerűsíti minden fórumon. Tematikus kötetek és a falinaptárak illusztrátoraként ugyancsak kimagaslót alkot. De kevés gyakorlati haszonnal. Hogy mennyire példaértékű a hozzáállása, azt komoly szakmai körökben is díjazták. Cseppet sem derűlátó manapság, amikor azt tapasztalja, hogy a külföldi „szaktudást” a hagyományos házak megnyomorításában élik ki azok, akik másfajta tudás birtokában és némi pénzzel térnek vissza külföldről. A szülőföld lassan olyanná válhat, mint valamely katalógusban látott előváros, amely ott lebeg egy rákos daganatként burjánzó metropolisz vonzásterében. Valahol Európában, amelynek már nem lehet része soha az emlékekben megőrzött Székelyföld.
folytatjuk

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek