Életdíszlet

54

Életünk egyik legszebb „díszlete” a figyelmesség; annyi minden változhat bennünk és körülöttünk, ha nem engedünk az általános közönynek, hanem azt mondjuk: „Vagyok olyan értékes, hogy észreveszem, ha gyengülsz, ha inog a te életed.” Nem hagyhatjuk sem a családon, sem az egyházon belül azt, hogy langyossá váljunk, mert akkor kialszik a bennünk lobogó tábortűz. Nem hiába követelmény az, hogy észrevegyük, ha valakinek szakadozott az élni akarása, ha el van keseredve. Ebben nem a nagyképűség kell vezéreljen – amely egyenes ellensége sebeink gyógyulásának –, hanem az a finom figyelmesség, amellyel az evangéliumi Mária a kánai menyegzőn észreveszi (Jn 2,1-12), hogy bajban van az embertársa. Olyan kívánatos lenne ezt a szemléletet beépíteni az életünkbe! Amikor mellettünk valaki újból és újból elhatározza az újrakezdést, amikor nehézkesen halad, vagy elbotlik, akkor ilyen finom figyelmességgel fordulni felé, hiszen velünk is számtalanszor megtörtént már az, hogy érdességünket nem tudtuk eléggé tompítani. Valljuk be, gyakran nem sikerül jóságossá válnunk. Sajnos, egyszer mindannyiunkból elfogyhat a szeretet, az öröm, és ilyenkor nem üvöltést várunk a szívünkhöz legközelebb álló emberektől. Ilyenkor azt a csodát szeretnénk átélni, amikor a rossz napjainkon is észreveszi valaki a vergődéseinket, és hitének jóságos erejével közbenjár értünk.
Olyan jó lenne elkezdeni értékelő életet élni, megköszönni azt, ami eddig olyan természetes volt számunkra. Talán eddig fel sem tűnt az, hogy minden kiábrándító viselkedésünk ellenére is van olyan ember az életünkben, aki elfogad bennünket. Hétköznapjainkban legtöbbször olyasmikért bántjuk egymást, amelyek nekünk is kihívást jelentenek, sőt egész életünk során tanulnunk kell arról, hogy mi a helyes megoldás. Sosem befejezett, és végképp nem tökéletes út ez. Ugye te is láttál már bölcs időset bocsánatot kérni, azért mert hibázott? – ez az élet egyik legszebb kihívása.
A társadalomban tele vagyunk elégedetlenkedő, nyafogó emberekkel, és ennek észrevétele önmagában elég ahhoz, hogy rájöjjünk, nem szabad így élni: sem fiatalon, sem idősen. Egyik legfontosabb feladatunk az életben: nem hagyni azt, hogy eltompuljon érzékenységünk az élet iránt! És ez saját munka, nagy kár lenne, ha kifogásokkal elűznénk magunktól. Éppen ezért figyelj arra, hogy ne egy sírnak add majd a legtöbb virágot, hanem tedd azt az asztalra, oda, ahol étel van, s ahol a bensőd is élhet!

Ft. Bilibók Géza plébános

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek