Egyszerűen az irgalomról

15

„Egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Amikor megpillantotta, megesett rajta a szíve” (Lk 10, 33). Az irgalmas szamaritánus a legismertebb bibliai részek közé tartozik. Szeretnék néhány olyan fontos, általános igazságot megfogalmazni, ami Jézus tanításából következik. Az irgalom latinul misericordia. Összetett szó: miseri-cor-dare. A nyomorultaknak szívet adni. Amikor szívet adok, önmagam ajándékozom valakinek, akinek most nem tudásra, okosságra, technikai segítségre vagy gyors megoldásra van szüksége, hanem inkább emberre, emberségre, egy élő, érző személyre, és annak jelenlétére, kedvességére, akkor irgalomban élek.
Most arról írok, számomra, az élet gyakorlatában mi az ehhez vezető úton az első néhány egyszerű lépés. Szeretnék ezért elmélkedni, majd egészen gyakorlati lenni.
Az első: az irgalmasság jellegzetesen Isten tulajdonsága. Istenről igen gyakran olvassuk a Bibliában, mind az Ó-, mind az Újszövetségben, hogy Ő irgalmas Isten. Ki az irgalmas? Röviden így szokták mondani: az, aki segít a másikon. Ezt azonban ki kellene egészíteni legalább azzal, hogy az, aki érdek nélkül segít a másikon. Érdek nélkül, számítgatás nélkül, viszonzás várása nélkül. Irgalmas az, aki nem úgy bánik a másikkal, ahogy az megérdemelné, hanem jobban.
Aránytalanul jobban. Isten ilyen. Aránytalanul jobban szeret és támogat a létben, mint ahogy megérdemelném. Mert Isten irgalmas. Amikor Isten irgalmáról van szó, akkor gyakran azt olvassuk – kiegészítve a mondatot, amit a 103. zsoltárból ismerünk a legjobban –, hogy „nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint”. Nem olyan a fogadjisten, amilyen az adjonisten – ahogy mondani szokták. Nem úgy viszonyulok a másikhoz, ahogy ő viszonyult hozzám, ha éppen megbántott, vagy rosszul bánt velem. Jobban. Jót ad annak is, akitől rosszat kapott. Van ebben valami isteni.
Az ember képes ilyenre. Jót adni annak is, akitől valami rosszat kapott.
Másodszor: Jézus tanítása szerint az irgalmasságnak egyetlen feltétele van. Az, hogy a másiknak szüksége van rá. És ki az a másik? Kit érdekel? Aki valóban irgalmas lelkülettel él, az soha nem kérdezi, hogy ki a másik. Inkább azt kérdezi: mire van szüksége annak, aki most bajban van? Tudom adni, vagy nem? Azonnal tudom, vagy még nekem is valamit tenni kell ennek érdekében? Ezzel szemben mi gyakran, ha segítséget kérnek tőlünk, mindenekelőtt azt kérdezzük: kiről van szó? És ezzel eláruljuk azt, hogy az egyiknek segítenénk, a másiknak nem. Ilyenek vagyunk, de ne ijedjünk meg a realitásunktól. Isten erőt ad, hogy ebben növekedni tudjunk.
Harmadszor: az irgalmasság dicsőíti Istent, mert ember az emberrel lesz szolidáris, figyelmes, szeretetteljes. Isten mint jó Apa örvendezik, ha gyermekei megbízható, szilárd egységben akarnak élni, szeretik egymást. Úgy érzem, ezt most még ennél is érthetőbben kell megfogalmaznom, részleteznem. Az irgalmasság nem teória, elvont teológiai vagy biblikus-egyházi kifejezés. Inkább az élő Isten életének és éltető erejének megtapasztalható formája. Amikor Isten irgalmat gyakorol, akkor a legjobb részt adja önmagából. Így a mi életünkben is. Az irgalom, a szeretet átélhető, megtapasztalható formája. Egy életforma. Elfogadó és cselekvő szeretet. Ilyen értelemben beszélek, érzékelhető és megtestesült irgalomról… megélt irgalomról. Irgalmas (vagy irgalmatlan) lehet egy pillantás, egy megszólítás, egy találkozás, egy beszélgetés… Mint aki többekkel élek személyes és napi kapcsolatban, az is fontos számomra, hogy az irgalmasság – adott esetben – elvont, vagy túl általános fogalmát könnyen érthetővé tegyem. Azt keresem, hogyan lehet minél inkább őszintén és szívből élni az irgalmasságot személyes és közösségi életünkben. Éppen ezért itt most csak arra térek ki, hogy hogyan élem az irgalmasságot akkor, amikor kilépek az ajtón, emberekkel találkozom, hozzám kedvesen vagy éppen dühösen közeledő emberrel beszélgetek. Alapkérdésem tehát ez: hogyan élhetem itt és most az irgalmat találkozásaimban, a párbeszédben? Mindenkinek meg kell találnia személyre szabott módon a saját gyakorlatát.
Emberekre fordított idő. Azokkal tudom leginkább az irgalmasságot élni, akikre elegendő időt fordítok. Nem időt szakítok, hanem inkább időt szánok vagy szentelek nekik. A szakítás általában valami kényszerítő körülmény miatt szokott fennállni, az odaszentelés vagy odaszánás inkább örömteli és szívből fakadó gesztus. Örömmel, szabadon teszem ezt. Nem megbeszélek velük dolgokat, hanem szabadon beszélgetek. A megbeszélés egyeztető és formális, racionális és technikai folyamat, amely legtöbbször a számunkra fontos ügyekre vonatkozik. Ez is fontos lehet, de ilyenkor nem a személy van a figyelem középpontjában, hanem egy ügy, egy cél, egy érdek. A beszélgetés (nyelvtanban a -gat, -get gyakorító képzőnek mondjuk) spontán, szabad folyamat, amelyben sokszor élmények, érzések kerülnek megosztásra. Ilyenkor adjuk, ajándékozzuk és fogadjuk el egymást úgy, ahogy vagyunk.

Ft. Szénégető István-Barnabás plébános

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.