Egyrészt/másrészt

50

Szerzokep_Burus_Botond_webreaMég néhányat kell aludni – június elsejétől már Svájcban is szabadon vállalhatunk munkát mi, román állampolgárok, előző hó utolsó napján lejár ugyanis a hét szűk esztendő, az az átmeneti hétéves időszak, amíg a svájciak politikailag korrekt módon felhúzhatták az orrukat és gazdaságilag előrelátó módon korlátozhatták, hogy a Romániából és Bulgáriából érkező bevándorlók legálisan munkát vállaljanak az ország területén. Igaz na, hogy ettől a hírtől azért nem esik hasra senki. Egyrészt aki akart, valójában mostanáig is dolgozhatott ott, akár még a fejlett piacgazdaságok Káin-bélyegével – román, bolgár stb., káeurópai állampolgársággal – is, mert bár Svájcban is nyilván tiltott és nem szalonképes a „schwartze Arbeit”, azért a három kerítő ágazat – a vendéglátás, az építőipar és a mezőgazdaság – fanyalgás nélkül fogadta bendőjébe a munkára fogható szervezeteket. Másrészt pedig a román állampolgárok egy része, ha kekeckedtek vele, akkor flottul előhúzott szivarzsebéből egy magyar útlevelet, s aztán azzal deszkurkálta magát.
Ennek ellenére mégiscsak felettébb jó, hogy Svájc felett is eljárt az idő – mármint az említett hét év –, és az alpesi lankákról fújdogáló liberalizálás szele elég huzatot teremtett a munkaerő szabad áramlásához. Egyrészt arrafelé, legalábbis Nyugat-Európa többi szegletéhez képest, méltatlanul kevés atyánkfia kergeti a boldogság madarát – állítólag 2015-ben a hatóságok alig 1500 román és bolgár hivatalos munkavállaló számára engedélyezték a hosszabb tartózkodást, ami persze korántsem jelenti azt, hogy csak ennyi emberről beszélnénk –, másrészt, ismerjük el, bosszantott ezeknek a pontosidő-mániás, kimosakodott majoroknak az irántunk tanúsított hűvös távolságtartása, pikírt félrenézése.
Mert lám, most is ahelyett, hogy a kenyeret és a sót készítenék: Bernben arról hebegnek idegesen, hogy – bár a korlátozást korábban már kétszer, 2011-ben és 2014-ben is hosszabbították – ideiglenesen azért még bevezethetnek restrikciós eljárásokat a munkaerőpiacon, ha például a két országból érkező bevándorlók száma látványosan megugrik június elseje után, azaz ha a román és bolgár legkisebb királyfik száma tíz százalékkal meghaladná az elmúlt három esztendő átlagát. Hát, lelkük rajta. Az ilyen fondorlat úgysem lesz jó túl sok mindenre, azonkívül, hogy még egy időre lélektani lövészárokba szorítsa eme eltérő történelemmel, életszemlélettel és minimálbérrel rendelkező, de azért jeles nemzetek fiait, leányait, tehenészeit, bébiszittereit.
Mert egyrészt mit gondolnak, hogy most hirtelen úgy elárasztjuk az országukat, hogy május elsején már egy pokrócot sem lehet leteríteni a miccsezéshez? Nyugi, nem megyünk annyian, vannak más külföldi meghívásaink is, you know. Másrészt meg, miért kell úgy viselkedni, mintha vasárnap is lábszagunk lenne? Igaz, hogy első körben egy fidelcastrói manőverrel Nyugatra exportáltuk a zsebtolvajaink, piti bűnözőink, koldusaink, cigányaink és kaphatóbb delnőink egy részét, a másodikban pedig – képesített, a helyinél szorgalmasabb, eszesebb és pontosabb, de ha egyik sem, akkor legalább kaphatóbb és nem visszapofázó munkaerőként – mindenkit, aki látott már vakolókanalat vagy hallott ilyen nevű szerszámról. De ők már jószerint szétszéledtek. Most már a fiúk, lányok javát adjuk, jobb angoltudással, mint amilyen a helyieknek van, két mesteri diplomával, ép fogazattal. Tornyot tudnának építeni kézről kézre adott téglákból, mint egykor Amerika felhőkarcolóit, vasútpályáit, vízgyűjtő gátjait a félrabszolga kínaiak, korgó gyomrú írek és ágrólszakadt olaszok. Így sem kellünk? Ez egyrészt megalázó, és valahogy a dolgok és sorsok mélyén, igazságtalan. Másrészt is.

Burus János Botond

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.