Egypercesek

Zsidó Ferenc

111

A kofa
Szürkülödött. Igyekeztem. Egyfelé. A kofa is igyekezett. Eladni a nyakán maradt halom murkot.
– Jöjjön, fiatalember, olcsón adom! – kínálta nevetségesen alacsony áron.
Nem mentem.
Mire a sarkon befordultam, ugyanaz a murok még kevesebbet ért már. Hasztalan.
Aztán a kofa összepakolt. Fölkanyarította vállára a terhét. Hazabaktatott. A sötétben. A murokkal. Jól tudott cipekedni, mindent jól tudott.
Kinyitotta a lakásajtót, felkapcsolta a villanyt, terhét pedig ledobta. Nem, nem azért, mert mérges volt rá!
Kést, fazekat keresett elő, nekiállt, s megpucolta a murkokat. Az összest. Apróra, nagyon apróra vagdalta őket – a szokásosnál semmivel sem hevesebben, aztán főni tette, ahogyan kell. Csöndesen.
Egy órácska múltán szakértelemmel szurkálta villájával a murokdarabokat, hogy lássa, megfőttek-e, s miután megfelelőnek találta, feltálalta, s mind megette. Igen, az egészet!
Mert hallotta: a murok sok A-vitamint tartalmaz, s az egészséges.

Sehonnai János mennybe megy
Sehonnai János haladó alkoholista volt. Konok, elszánt munka eredményeképpen. Erre a maga módján büszke is volt, csakhogy nem akadt senki, akinek elmondhatta volna. Meglepetten kellett tapasztalnia ugyanis, hogy az embereket nemigen érdekli mások alkoholizmusa. Sehonnai János szürke, észrevétlen ember volt. Nem keltett feltűnést részeg dülöngélésében sem. Ha delírium tremensbe esve befordult valami árokba, úgy mentek el mellette az emberek, mintha döglött kutya lenne: fintorogva, orrukat facsarva. Ő meg csak hortyogott öntudatlanul, pillanatnyi boldogságban. Ha józan volt, akkor se nagyon köszöntek az emberek neki, még a gyerekek se.
Sehonnai Jánost mindez már nem érdekelte. Már.
Történt egyszer, hogy szokás szerint a garatra felöntve, hajnalfelé hazafelé indult. Valami okból biciklivel jött el otthonról, most imbolyogva emelkedett nyeregbe. Állát előreszegezve, dudorászva indult meg a kihalt úton, hatalmas kilengéssel át-átkanyarodva a szembejövő sávra. Egyik kanyar után autó jött vele szembe, Sehonnai rájött, hogy rossz helyen van, megpróbált átsorolni a sávjába, de túl merészre sikeredett a manőver, a kormány kifordult a kezéből, s ő hosszában elvágódott az aszfalton, homlokát bevágva a szegletkőbe. Az autós riadtan szállt ki kocsijából, odaszaladt a kómában heverő emberhez, megrázta a vállát, s szólongatni kezdte: uram, uram!
Sehonnai Jánost még sosem szólították uramnak. El sem tudta képzelni, hogy őt így is lehet szólítani, azt hitte, nem neki szól az uramozás, így hát rá se hederített.

Életcélok
I.
Várok. Bóbitám kéménynyi sötétje az arcomba lóg. (Függöny a fal előtt, finomra csiszolt citromszelet, merevséggé bolydult indulat.) Lábujjhegyen nyújtogatom magam, átnézek az előttem tornyosuló, sürgős, vagy legalábbis halaszthatatlan tennivalókon, és inkább csak létezem. Azt mondják, ez így, önmagában gyatra cél. Hadd mondják.
II.
Nem találom. Nem keresem. Nem várok egy Júliára. Csak ülök, ha nem fűlök senki fogára. (Ezzel megbékélve aludni térek, s álmodom éjjel feléje űző, dühös veszett kutyát.)
III.
Építem már a Sing-Sing kisöccsét, ezért az élettől ibolyányi csokrot várok. A napfelkelte ágában megkapaszkodom, s elhúzatom magam Tipeg-Tapogig. Aztán itt sem állok meg ám, a szó, örökös vesszőparipám tovarángat magával.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek