Egy szuszra

152

Lokodi Imre glosszáit közöltük lapunkban augusztusban és szeptemberben. Az olvasók többsége tetszéssel fogadta az Egy szuszra című sorozatot, de akadt olyan is, aki betelefonált, mondván, hagyjuk abba a közlését, mert unja. A sorozatra felfigyelt a Cseke Gábor író, költő, ny. szerkesztő által szerkesztett Káfé főnix portál, amely irodalmi és fotóművészeti lapként határozza meg önmagát. Lokodi Imrét a sorozatról, munkájáról Cseke Gábor faggatta.

– Kedves Imre, hajdani kenyeres pajtásom a Romániai Magyar Szónál, aki egy nemzedéknyi távolságból követed a már nyugalomba vonult előtted járókat, bár fiatalon írásra adtad a fejed, első köteted, a Nekuláj almája tudomásom szerint, 2016-ban jelent meg a Mentor Könyvek kiadónál, 35 hosszabb-rövidebb prózai munkát tartalmazott. Miként fogadott a szakma, a kritika?

– Egy-két recenzióra emlékszem, különösebb érdeklődésről nem tudok. Kötettel csakugyan későn jelentkeztem, eszem ágában se volt valaha is könyvet írni, nem számoltam ilyesmivel, annak ellenére sem, hogy noha mondják, minden újságíró titokban vagy hangoztatva dédelget ilyen szándékokat. Egyszer a marosvásárhelyi Látó folyóirat és a közszolgálati rádió közös irodalmi pályázatán első befutó lettem, a vásárhelyi Mentor Könyvek kiadó azonnal megkeresett. Akkoriban mindösszesen három-négy közölhetően terjedelmes prózával rendelkeztem, gyorsan hozzá kellett írni még legalább tucatnyit, úgyhogy a szóban forgó novelláskönyv olyan lett, amilyen, viszont akiknek szántam, azokhoz eljutott, a könyv utóéletével nem foglalkozom. Annyit még: eléggé rapszodikusan írok, irodalmi műhelyektől, szekértáboroktól meglehetősen távol élek, bár az utóbbi időben gyakrabban jelentkezem. Az idén előfordultam a zalaegerszegi Pannon Tükörben, a győri Műhelyben, a pesti Kalligramban jövök, a Somogyban, a Napútban, a kolozsvári Helikonban és a Váradban, a Székelyföld folyóiratban pedig évente többször is prózával jelentkezem. Fogalmam sincs, sok ez, vagy kevés…

– A Káfé főnix olvasói a lap adatbázisában szintén találnak három rövid prózai alkotást Lokodi Imrétől, a név tehát nem ismeretlen előttünk. Ráadásul, ha az Erdélyi Magyar Televíziót is alkalmunk van követni, pontosan tudjuk, hogy kiről van szó. Interjúi, beszélgetőműsorai hangzanak el ott. Mit nyújtanak az író embernek a televíziós hétköznapok?

– Semmit, mondjam úgy: majdnem semmit, robotos hétköznapokat vagyis. Más közeg, más ráhangolódás, más követelmény. Azt mondom, ha valakinek irodalmi ambíciói vannak, s ha csak nem szorítja rá valamiféle egzisztenciális kényszerűség, ne foglalkozzon ilyesmivel. Hogy mivel szembesültem? Szürke és unalmas politikai, közéleti kérdésekkel, úgyhogy az olyan is. Ebből kiindulva nem kell mindjárt a televíziót mint intézményt maszatolni, inkább tessenek megmondani, kérnénk szépen más műsorvezetőt. Ha az interjúalany személye megéri a felkészülést, megéri a beszélgetést, akkor nyilvánvalóan úgy jön le a képernyőn, ha pedig fordítottjával van dolgunk, az ember rutinnal odaken valamit. Ez a szituáció nyilvánvalóan erősen stresszelő, nem mondok újat, ha állítom, a műsorvezető sokszor kis vidéki pocsolyában tapos és tapostat, vagyis áztatja magát, áztat másokat. Nem kell ezt csinálni. Megítélésem szerint más a helyzet irodalmi, legalábbis ahhoz közelálló műfajban, hiszen az ember olyan interjúalanyokat győzköd televíziós szereplésre, akiket kedvel, akiket ért, akiket éppenséggel nem ért, akiket szívesen olvas, vagyis érzi a beszélgetés várható lüktetését. Tekintettel, hogy ilyen és ilyenszerű műsorra még egy közszolgálatisági szempontokat hangoztató televízióban sincs igény, az ember mást nem tehet, megköszöni a szíves együttműködést, veszi a kalapját. De ami kifejezetten az újságírást illeti, nem árt, ha az ember több műfajban kipróbálja magát, az sem baj, ha előre nem látott sanyarúságokkal találkozik. Mindezeken túl szerencsésnek mondhatom magam, heti- és napilapoknál dolgozva többnyire azt csináltam, ami kedvemre való volt.

– Számomra augusztus folyamán külön élmény volt napról napra nyomon követni Lokodi Imre tárcasorozatát a Hargita Népe hasábjain, mindig pontosan ugyanazon a helyen és megszabott terjedelemben. Az Egy szuszra cím alatt futó sorozat hamar kedvencemmé vált, mindenekelőtt a szerző mesélőkészsége miatt, s csak sajnálni tudom, hogy szeptemberben a szellemi kaland véget ért. Arra gondoltam akkor, miért ne osztanánk meg az élményt szélesebb körben is, a Hargita megyei lap hatósugarán túl, szándékunk pedig szerencsésen találkozott mind a lap, mind a szerző egyetértésével. Ezért aztán… Lokodi Imre kiemelten a Káfé főnix közönségének mesél, ígérete szerint némileg kibővítve történetei körét. Milyen elképzelés hozta létre a szépen gyarapodó tárcasorozatot? Van valami távlati terved az összeállt gyűjteménnyel?

– Kedves Gábor, örülök, hogy így látod, itt köszönöm meg, hogy olvasóm lettél, továbbmenve: meghívtál a Kafé főnixbe. Elképzelhetően régi vágású újságíró vagyok, ha szabad így fogalmaznom, aki akkor sem teszi le a tollát, ha erről ő maga meg van győződve. Ír a fejében tovább, s ha pedig ír, érzi, az agy térfogatának is van határa, hát akkor laptophoz ül, kipötyögi magából a tartalmakat. Ha ehhez társul némi íráskészség, akkor jó is kijöhet belőle, szól valamelyik lap főszerkesztőjének, figyelj, ez és ez van. Persze azt a főszerkesztőt keresi meg mindenekelőtt, aki vélhetően megbecsüli a munkáját, mert tudja, mi fán terem a tárca, mi fán a glossza, így jött be nekem Sarány István, a Hargita Népe, részemről köszönettel. Elképzelésem sincs, mit kezdek az összeálló glosszagyűjteménnyel, valószínűleg semmit, ha csak valakinek nem jut eszébe valami erről, szerintem nem fog eszébe jutni semmi. Ismerve a kiadók nélkülöző helyzetét, házalni sem fogok, mert minek. Azt gondolom, vannak glosszáimnál sokkal fontosabb, jó ideje kiadásra váró kéziratok. Meglepne, ha valaki mégsem így gondolná, látna benne fantáziát…

– Milyen írói trükköt kényszerít rád az a célkitűzésed, hogy egy-egy írást egyetlen lüktető mondattá sűrítsél? Milyen irodalmi mintát követsz ezáltal?

– Nem tudom, milyen irodalmi mintát követek. Ha szabad nyersebben, remélem, semmilyent. Ha valaminek mégis lennie kell, akkor az nem szándékos, azt gondolom, egyszerűen az olvasható formában prezentálok valamit. Eszembe se jutott, hogy valaki egyszer így fog engem kérdezni, és nekem, teljesen felkészületlenül, nem lesz mit mondanom. Ha már megkerült az „Egy szuszra” felcím, következett, hogy akkor egy szuszra, miért ne, egy mondatban lehessen valamit elmondani. Elképzelhető, hogy magyar nyelvterületről Zalán Tibor korábbi prózái hagytak bennem nyomot, de ismétlem, senki kaptafájára nem húznám a bőröm. Nincsenek trükkjeim, hanem inkább élek a helyzettel. Ha glossza, akkor legyen célratörően feszes és tömör, nem árt ha – mint mondod – van benne lüktetés, só, íz, zamat, irónia, humor.

– Mesélj az élményvilágodról. Miből, milyen földrajzi-társadalmi közegből táplálkozik, újságírói gyakorlatod milyen élményekkel táplálta irodalmi munkásságodat?

– Mondhatnám, kétéltű ember vagyok, hol falun élek, hol városon, de többnyire falun, sőt tán egészen falusi lettem. Nem akarom átismételni veled a faluról városra kényszerült ember tragikomédiáját, azt a törést, amit bárhogy is igyekszünk, sehogyan sem tudunk helyresimítani. A jelentkező repedések roppant érdekesek, az életszerűségekben van jócskán imádni való abszurd és a groteszk. Ezekből a felemás helyzetekből élek, vagyis frusztrált feltörekvők, leépülésükben tehetetlen belenyugvók, lázadók megfigyeléséből. Mondtam egyszer egy hasonló kérdéssel megkereső újságnak, a percemberek izgatnak, mulatságos gondolkodásmódjuk, reakciójuk változékonysága; nos én ezeket a helyzeteket mind összeszedem, a pillanatok újrahasznosításában vagyok érdekelt. Fogalmam sincs, ki hogy van vele, újságírói tapasztalataim nem nagyon befolyásolják a történeteimet, újságírás közben egészen máshol jár az eszem, sokkal röghöz tapadóbban koncentrálok, apró részletekre nem jut idő, pedig elhanyagolt pillanatokba rejtőzik a lényeg. Szováta környékén élek, szülőfalumban, Mikházán, sűrű történelmi levegőben, a vidék kultúrájának emblematikus helyén.

– Nem egy irodalmi pályázaton vettél részt, néhányszor díjat is nyertél. Mi szükséges ahhoz, hogy az ember díjnyertes legyen? Számítottál rá, hogy esetleg sikered lesz majd? Van ennek valami titka, vagy a véletlenen múlik?

– Igen, ha van kedvem, pályázom, a pályázatot általában önkontrollként kezelem, vagyis lemérem magam. Ki nem boldog, ha elismerésben részesül. Fontos irodalmi lapok okleveleit őrzöm, a pénz rég elment… A pesti Litera – az irodalmi portál (litera.hu) egymás után kétszer válogatott be rangos antológiákba, nyilvánvalóan ösztönözni tud egy-egy ilyen – ritkán adódó – siker.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek