„Egy reménysugár a világ nehézségei között”

27

Budapesti Operettszínház szeptember 11-én mutatta be Leigh–Darion–Wassermann La Mancha lovagja című musicaljét. A premier előtt Vincze Balázs rendezővel beszélgettem.

 

– Don Quijotének a címben idézett szavai igen aktuálisak: márciusra terveztük a bemutatót, de a világ a feje tetejére állt. A pályafutásom alatt bemutató még nem maradt el, e musical is a premier hetében állt le. Így a mai bemutató a színművészek, táncművészek és alkotók számára is sokkal jobban felértékelődött, hosszú út van mögöttünk, s ismét izgulhattunk, hogy sikerül-e előadni a művet. Őszintén mondom, ha ez a darab nem a reményről, a hitről, a barátságról és az összetartozásról szólna, akkor nem biztos, hogy ilyen könnyen átvészeltük volna a kényszerszünetet. A formaidőzítés is gondokat jelentett, volt néhány hónap, amikor a lábunkat sem tehettük be a színházba, a nyár újabb pauzát jelentett, s augusztusban kezdtük ismét a próbákat. A túlélőeffektus egyébként jót tett a darabnak, az együttes a pozitív gondolkodást, a jövőbelátást sajátította el az újabb próbák előtt-alatt. Három szereposztással nem egyszerű dolgozni, s az Operettszínház is nagyüzem, s a pandémiával összefüggő szabályok is újabb feladatokat róttak ránk, így gyakran kellett leállni vagy átszervezni munkánkat. A darab tehát aktuálisabb, mint valaha, de az ősbemutató óta eltelt majd’ fél évszázad változásait nekünk is követnünk kellett. A világ nagyon gyorsan fejlődik: például a gesztikuláció, a testbeszéd három-öt évtizeddel ezelőtt egészen más volt, mint napjainkban, a megfogalmazott eredeti ars poeticát egy mai dinamikával, egy mai működő rendszerbe tudtuk becsomagolni. Igen, a színész, hiába rakja ki szívét-lelkét, ha abban a pillanatban a nézőt nem érintik meg a színpadon látottak, akkor azt a csatát elvesztettük. A darab nagyon igényes, sok benne a prózai jelenet, így a két felvonás alatt mindenkinek a maximális tudását kell nyújtania.

A látottak alapján a rendező elérte célját. A produkciót nyolc évvel – az etalonnak számító – West Side Story bemutatóját követően vitték színpadra 1965-ben. A zenei anyag minősége különösen a második részben fogja meg a nézőt. Már a nyitány megadja a spanyol hangulatot, a címszereplő híres dala és a Dulcinea–Don Quijote kettős különösen emlékezetes. A zenét hallgatva sok későbbi musical merített dallamvilágából.

A bemutató főpróbáján vettem részt, Németh Attila alakította a lovagot, a művész hangi adottságai kitűnőek, s szövegmondása is figyelemre méltó. A Dulcineát megformáló Nádasi Veronikáért már érdemes volt elzarándokolni a Nagymező utcába, a szerepe szerint az utcalánytól az aggódó asszonyig terjedő skálán formálta meg nagy drámaisággal Don Quijote múzsáját. Serbán Attila (Sancho), operett-terminológiával, mint „táncos-komikus”, jól oldotta a feszültséget. A funkcionális díszletek elősegítették a darab feszes ritmusát, a jelmezek a rendező által említett mai kort szolgálják. Talán egy megjegyzés: az első felvonás trágár szófordulatai feleslegesnek tűntek, a mozgás, a mimika és a gesztusok bőven pótolhatták volna e kétes verbális eszközt.

Hozzászólások lezárva.