Egy év dióhéjban

22

Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek. Gondolkodtam, mit is adhatnék neked – énekelte egykor a Piramis együttes. Nem véletlenül lett örökzöld az Ajándék című daluk. Mint minden évben, most is elérkezett a nagy bevásárlási hajrá és az örök dilemma, hogy vajon mi számít igazán jó ajándéknak. Ilyenkor mindig nagyobb egy kicsit a hajtás, több a munka. Valamiért mindenki siet, kapkod, és lassan a háta közepére kívánja az egész hajcihőt. És ugyan ki merészelné ezért kárhoztatni? Pedig elvileg ilyenkor kellene az embernek magába szállni és szembenézni az elmúlt egy évével. Na de, kérem! A legnagyobb rohanás közepette? Mégis, hogy képzelik? Ráadásul csöppet sem könnyű feladat áttekinteni egy alapjáraton rohanással telt év történéseit. Mert egy év alatt rengeteg minden megtörténhet, és épp ezért meg is történik. Életünk egyéves történetéből több drámát, komédiát és néhány szappanoperát is simán meg lehetne írni, ha erre lenne kapacitásunk. De ugye ki siet személyes életét közszemlére tenni? Hát persze, hogy az újságíró, amikor épp témaínségben szenved. Idén immár második évemet töltöttem Csíkszeredában. Mondhatni lassan akklimatizálódok. Speciel a csíki hideget már megszoktam. Sőt, még csak az sem igaz, hogy olyan nagyon nehezemre esett volna. Noha tősgyökeres szeredai ismerőseim azzal szomorítanak, hogy igazi, csakugyan kemény csíki telet még nem láttam. Hogy egész őszinte legyek, olyan nagyon nem is vagyok rá kíváncsi. Nézzék el nekem a gyengeségemet, de a helyzet az, hogy bármennyire is fenyegető jelenség az emberiség egészére nézve a globális felmelegedés, azt kell mondanom, hogy Csíkszeredára ráfér. Különben sem egyszerű senkinek sem hozzászokni egy teljesen új környezethez. Pillanatnyilag ott tartok, hogy most már nem hat szokatlannak a város, sőt javarészt kialakultak azok a rutinszerű szokásaim, amelyektől bármelyik város otthonosabbnak tűnik. Nagyjából mindig ugyanabból a két üzletből vásárolom meg az ennivalót, ugyanazokat a kávézókat látogatom hétről hétre. Nyilván mértékkel és tartózkodással. Ha pedig vezekelni támad kedvem bűneimért, ugyanazt az edzőtermet keresem fel egy kis önkéntes szenvedésért. Bármilyen abszurdnak is tűnik, de szenvedni néha jó. Az emberek is kezdenek lassan hozzám szokni és napirendre térni afölött, hogy kolozsvári bevándorló érkezett a városba. Nagyvonalúan elnézik ezt már nekem. Más szóval, az elmúlt egy év legnagyobb újdonsága, hogy otthonosabbá vált a város számomra. Ordas nagy közhely, tudom, de két év alatt sok értékes, vagány belevaló embert ismertem meg. Szép lassan kezdenek helyükre kerülni a mozaikkockák, de hazudnék, ha az mondanám, már nem hiányzik Kolozsvár. Persze az élet nem habostorta, ennek az évnek is megvolt a maga nyűge, baja. De nyilvánosan nem illik panaszkodni. És fölösleges is. Noha történt velem olyasmi is, amitől joggal lógathatnám az orromat, most mégis derűs vagyok. Elvetemült optimizmusomnak valószínűleg az az oka, hogy nagyjából berendezkedtem Csíkszeredában. És annak ellenére, hogy szó nincs arról, hogy itt kolbászból fonnák a kerítést, mégis élhetőnek tűnik a város. Lehet, hogy idegölőek a mindenhonnan áradó karácsonyi dalok, és lassan kétségbeejtő az ajándékok beszerzésén ügyködni, de azt javaslom, attól még tekintsünk derűsen a világba. Mert miért hagynánk, hogy a közérzetünket lerombolja a nagy bevásárlási hajrá meg a vele járó stressz? Kellemes ünnepeket mindenkinek!

Kiss Előd-Gergely

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek