Egy előző életről és a lélekben visszhangzó élményekről

Egy előző életről és a lélekben visszhangzó élményekről

2 681

Cristian Sandache (1967) Galacon született, 1986-ban tanítói diplomát szerzett a helyi Costache Negri Pedagógiai Líceumban, majd a jászvásári Alexandru Ioan Cuza Egyetem Történelem Karán végzett felsőfokú tanulmányokat. A történettudomány doktora, jelenleg Galacon az Uni­versitatea Dunărea de Jos [Al-Dunai Egyetem] docense. Tucatnál is több kötet szerzője, tanulmányokat közölt rangos angol és francia nyelvű folyóiratokban és antológiákban. Bevezetésként származásáról, családjáról kérdeztük az elektronikus levelezés útján létrejött interjúban.

Sandache tanár úr néhány éve fáradhatatlanul búvárkodik a magyar kultúra évszázadaiban, Janus Pannoniustól József Attiláig, Szent Lászlótól Szilágyi Domokosig. Magyar vonatkozású publikációval jelen van a napilapokban és a folyóiratokban, illetve a világhálós fórumokon is gyakorta felbukkan. „Apai nagyanyám román, görög és bolgár felmenőkkel rendelkezett. Tanítónőként dolgozott, tőle a történelem szeretetét tanulhattam meg kisgyermekkoromban. A maga jóindulatú módján volt ő nacionalista. Soha nem éreztem, hogy haragudna a más nemzetek, más nemzetiségek gyermekeire. Apai nagyapám is pedagógus volt, derűs és szelíd ember. Anyai nagyapám görögkeleti lelkészként szolgált, amíg hagyták, mert 1952 és 1964 között bebörtönözték, mert nem adta fel a hatóságoknak azokat az antikommunista ellenállókat, akik a szolgálati helyéhez közel, Dobrudzsa területén bujkáltak. Ő ugyanis gyóntatópapja volt ezeknek az embereknek. Úgy tartjuk, hogy neki aromán gyökerei is voltak. Megfordult többek között Szamosújvár, Nagyenyed és Periprava hírhedt börtöneiben és kényszermunka-táboraiban. Anyai nagyanyám – miután a nagyapámat elítélték –, öt gyermeket nevelt fel egyedül. Édesapám 22 éves koromban halt meg. A tolerancia képességét, az energikusságot és a humorérzéket tőle örököltem. Ő ismertette meg velem – úgy érzem – a fair play lényegét. Egyébként kamaszkoromban őt hallottam először szépen beszélni a magyarokról, amikor 1980 körül Erdély magyarok által lakott vidékein nyaraltak. Őszintén meglepte a szorgalmuk és a szervezettségük. Édesanyám életben van, 1942-es születésű. Tőle a kritikus szellemet és az igazság szeretetét örökölhettem” – vázolta fel röviden Cristian Sandache a családi gyökereket.

– Egy ideig szerepet vállalt a nagypolitikában, a Szociáldemokrata Párt (PSD) színeiben képviselővé választották a 2000–2004-es parlamenti ciklusban, majd visszalépett. Mi volt ennek az oka?

– Ennyi elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, nekem semmi keresnivalóm abban a környezetben. Állandó bennem a jóra való törekvés, de az a miliő teljesen kiábrándított. Számos lappangó neobalkáni praktika létét lehetett érezni. Nem voltam felkészülve arra, hogy miféle dzsungelbe kerülök, és arra sem, hogy bármit is elfogadjak anélkül, hogy saját értékrendemen azt át ne szűrném. Abban az időben a PSD – és gondolom, ma is – a politikájának erejét a pénzügyi befolyás, a vagyon és a szolgalelkűség jellemezte. Én ezekkel a „tulajdonságokkal” nem rendelkeztem. Továbbá soha nem fogom a lopást megtanulni. Képmutató nem vagyok, és alkalmatlan arra is, hogy azt tegyem, amiben egyáltalán nem hiszek. Mandátumom lejárta után egy évvel lemondtam a párttagságomról is. Azt hiszem, helyesen cselekedtem. Többé nem tértem vissza a politikába, bár több helyről is megkerestek.

– Történészként fontos tanulmányokat jegyez a szovjet–román viszonyról, a holokausztról, Románia két világháború közötti történetéről, érintve a fasizmus, a legionárius mozgalom témakörét, a fasizmus és az ortodox egyház kapcsolatát, az utóbbi években azonban egyre gyakrabban közöl magyar történelmi és irodalmi személyiségekről, és ez a paletta nagyon széles. Honnan származik a magyarság, a magyarok kultúrája felé való nyitás?

– Egészen pontosan én sem tudom megmagyarázni. Nyilvánvaló, hogy bizonyos információkra kétkedve nézek, amely álláspontomat több alkalommal is kifejtettem. Mindezeket leírtam nyilvánosan, és különböző facebookos fórumokon is közzétettem, akinek füle van hozzá, aki kellőképpen nyitott, az megérti. Életemben először 2008-ban jártam Magyarországon egy társaskirándulás során – Budapest, Baja, Pécs és Győr városát érintettük –, és az akkori élmények igencsak megleptek. Nem is annyira a turistalátványosságok voltak érdekesek, hanem egy különös érzés. Az volt a benyomásom, hogy – egy másik életemben – én már jártam azokon a helyeken. Csak pár nap volt az egész, de az élmények sokáig visszhangoztak bennem. A továbbiakban elkezdtem magyar vonatkozású műveket olvasni, de a különböző válogatott témákra csak 2015 után szoktam rá, azóta viszont immár rendszeresen és következetesen igyekszem elmélyülni a történelem és az irodalom jelenségeiben. Néhány hónapja elkezdtem magyarul tanulni. Kérem, ne nevessenek rajtam, amikor azt mondom, hogy ez kegyetlenül nehéz, főleg akkor, ha az ember egymaga kínlódik – dacára annak, hogy vannak hozzá szükséges segédanyagaim –, olyan, mint valami sziszifuszi munka. Nagyon boldog lennék, ha egyszer bár olyan szintre juthatnék, hogy valamelyest eligazodjam bizonyos szakszövegekben. És én már – sajnos – nem abban az életkorban járok, amikor az ember könnyen megtanulhat egy ennyire különleges nyelvet. Egyébként be kell vallanom, hogy igen lenyűgöz a magyar nyelv dallama. Úgy érzem, nekem az a feladatom, hogy minél több, magyar történelemre vonatkozó munkát publikáljak, s hogy építsem a magyar–román kapcsolatokat. A magyarokra hosszú ideig távolságtartással néztem. Emiatt senkit nem vádolok. Egyszerűen képtelen voltam másképp cselekedni. A dolgok azonban most érezhetően megváltoztak bennem, s azt hiszem, hogy valamitől módosult a tudatom. Hiszem, hogy a magyar nép különleges, és mi, románok csak tanulhatunk tőle: tisztességet, az adott szó tiszteletét, baráti hűséget, feltétlen hazaszeretetet, szorgalmat, tisztaságot, közösségi szellemet és sok egyebet is. Európának ebben a felében irracionálisnak tűnik a magyar–román ellentét. A történésznek az a feladata, hogy teljes objektivitással, megkettőzve személyét a civil aktivista hozzáállásával, minden lehetséges utat kihasználva tegyen a gyűlölet ellen…

– Egyik írásában bevallotta, hogy fiatal korában nem megfelelő kiadványokat olvasott, kiemelten hivatkozott a Horthysta-fasiszta terror Nyugat- és Észak-Erdélyben 1940–1944 között című 1985-ös kiadású kötetre, amelytől kinyílott a virtuális bicska a zsebében, mígnem aztán egy „autentikus” székelyekkel való személyes találkozást követően teljesen megváltozott a felfogása rólunk… Ma is párhuzamos világokban élünk, anélkül, hogy rendszeres lenne a kapcsolat?

– A román történetírás még ma is – és igen gyakran – átpolitizáltan és szélsőséges nacionalizmussal kezeli a magyar kérdést. Engem is erősen befolyásolt kezdetben ez a fajta magatartás. Észre kell venned időben, hogy bizonyos dolgok nincsenek rendben, hogy nem úgy vannak, és rá kell jönnöd arra is, hogy meg kell hallgatnod a másik fél véleményét. Lényeges és alapvető dolog, hogy a román történésznek tisztelnie és ismernie kell a magyar–román kapcsolatok kérdéskörét, türelemmel kell viseltetnie a magyar történetírás érvelése iránt, s azokat rossz beidegződésektől, mindenféle előítélettől mentesen kell követnie. Ideális lenne, ha ezek a szakemberek magyarul olvasnának. Én azon fáradozom, hogy minél több román barátkozzék meg a magyar nép történelmével és kultúrájával. A magyarok közvetlen szomszédjaink, jelentős keresztény kincsekkel és európai hagyományokkal, illetve értékrenddel. Semmi értelme annak, hogy kínai falakat építsünk magunk közé. Hogyha én annak idején nem ismertem volna meg azokat a kiváló székelyeket 1988-ban, akkor is erre a meggyőződésre jutottam volna az olvasmányélmények által. Ha jóhiszemű vagy és szereted az embereket, nem maradhatsz a végtelenségig az előítéletek homályában. Rendkívül fontos, hogy érdeklődjél, hogy tájékozódjál, hogy a magad fejével csak akkor ítélkezzél, ha meghallgattad a „másik” véleményét is.

– Milyen ma az átlagos román értelmiségi? Fel tudná vázolni a portréját?

– Lusta, kényelmes, konformista vagy karrierista, aki fél az újdonságoktól, és folyton sértődött, ha nem győződhet meg arról, hogy neki van igaza. Viszont él sok olyan román értelmiségi is az országban – elrejtőzve a világ elől –, aki nagyon felkészült és igen bátor. Ezek az értelmiségiek szélmalmokkal küzdenek egy olyan országban, ahol bolondnak tekintik őket. Olyan együgyűek, akik a soros regnáló politikusok mellett, a nagy felhajtások alkalmával képeznek társaságot.

– Változott-e mostanság valamelyest a mentalitás? Az 1989-es rendszerváltozást, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozást követően jelentkeztek-e új történész-nemzedékek? Például Jászvásáron… Milyen a felhozatal Galacon? Milyen működő intellektuális erőforrások vannak? Én azt feltételezem, hogy a Duna mentén elhelyezkedő nagyvárosok, a jelentős kikötők – függetlenül attól, hogy melyik országban helyezkednek el – nyitottabbak a világra és az újdonságokra…

– A mentalitás igencsak nehezen változik. A különböző korosztályokban sok, valóban európai szemléletű történész létezik. Itt megemlíteném Cornel Sigmirean nevét, aki elismert szakértője Erdély legújabb kori történelmének; Lucian Nastasă-Kovácsot, a kolozsvári Szépművészeti Múzeum igazgatóját, aki jelentős tanulmányokat és köteteket írt a multikulturalizmus és a nemzeti közösségek témakörében; Ottmar Traşcă, szintén kolozsvári kutató, a román–német kapcsolatok szakértője. Galac városa ma súlyos gazdasági problémákkal küszködik, a lakosság elöregedőben, és továbbra is jelentős a fiatalok elvándorlása. Sajnos itt a nyitottság nem jellemző, vagy legalábbis én nem érzek ilyent honfitársaim magatartásán. De az is lehetséges, hogy nem vagyok eléggé figyelmes. A tisztességes és büszke románokról alkotott kép dominál az emberekben, a felületesség, és túlzottan bíznak a gondoskodó államban. Itt sok lenne a tennivaló a tisztaság, a higiénia fenntartása terén stb. Hosszan lehetne sorolni… Vannak azért kiváló kollégák a tanszéken is, ahol dolgozom. George Enache egyetemi tanárt a Román Ortodox Egyház kommunizmusban viselt ügyei­nek kiváló szakértőjeként ismerem, Silviu Lupaşcu, aki a vallás- és művelődéstörténet terén kiváló, de megemlíthetem Constantin Ardeleanu munkásságát, aki a dunai kérdés kutatója, a több országot átszelő folyamhoz kapcsolódó kultúrtörténet szakértője.

– Hogyan ünnepli ön a centenáriumot? Hogy érzi, van-e mit ünnepelni? Milyen jelentős beteljesülésekre emlékezhet a román nemzet e hosszú évszázadból? Vagy csak elveszett remények vannak?

– Az igényes történészben soha nem lankad a kritikai szellem. Én alaptermészetemnél fogva nem vagyok lelkesedő típus. Megállapítható, hogy a mai román társadalom megosztottabb, mint valaha. Autópályák építése terén az EU utolsó helyén vagyunk. Egyre több a funkcionális analfabétánk. Piedesztálra emeljük az ostobaságot, a tolvajlást, a becsület helyett az örökös ügyeskedést. Rosszul választunk, vagy oda sem megyünk a szavazóurnákhoz, amikor hívnak, és folyton rimánkodunk, hogy mások ártanak nekünk. Nagyon manipulálhatók vagyunk. Képesek vagyunk arra, hogy gyorsan megutáljuk még a saját honfitársainkat is.

– A német, a francia, az angol etnikumhoz tartozók több államban élve, több nemzetet alkotnak… Nem esik sok szó arról sem, hogy a Szovjetunió szétesése után talán az oroszok alkotják a világon a legnagyobb kisebbséget a Dnyeszter és Vlagyivosztok közötti térben… Nem kötelező egyetlen etnikumnak sem ugyanabban az egyetlen, központosított országban élnie… A románoknak sem. Túl ezen, hogyan lehetne megoldani a határon túli magyarok és románok problémáit úgy, hogy az mindenkinek jó legyen?

– Globalizált világban élünk. Feltételezem, hogy a jövőben át kell majd szervezni a nemzetállamokat, át kell gondolni, mert új szövetségi formák szükségeltetnek. Csodálom Magyarországnak azt a kohéziós politikáját, amelyet Kárpát-medence-szerte kitartóan folytat. Sok honfitársamnak ez nem tetszik, de biztos, hogy – hibái mellett – Magyarországnak ma intelligens, dinamikus és hatékony külpolitikája van.

– Milyen elképzelései vannak a jövőre vonatkozóam? Mi lehet, mi lesz itt száz év múlva?

– Nehezemre esik kimondani: nem tudom. Nem vagyok próféta.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.