Egy élet Isten és a kutatómunka szolgálatában

69

– A Marosvásárhelytől 15 kilométerre lévő Kis­görgényben születtem, aminek a jelentése bükkerdő. Nagyon gyenge voltam kiskoromban, futottak velem az orvoshoz.
Mivel papnövendékek voltunk, nem vettek fel középiskolába, így a zárdában tanultunk. Nagyon jó tanáraink voltak: Antal atya, Levente atya… Hárman voltunk papnövendékek, a mai kápolna helyén volt a hálószobánk.

Egy napon jelentkeznünk kellett katonának, a szekusok szerint megfeleltünk minden feltételnek. Engem közmunkára vittek Békásra, ahol fél évet töltöttem, majd hazaengedtek látogatóba, de három évre még vissza kellett volna mennem, ezért elszöktem. 1951-ben összeszedték a barátokat és Máriaradnára vitték őket, én is csatlakoztam hozzájuk, és ott nem kerestek. Egy évet voltunk Máriaradnán, onnan három helyre osztottak bennünket: negyvenen Désre, negyvenen Esztelnekre és negyvenen Körösbányára kerültünk. Én Désre mehettem, ott gyűjtötték össze a tanárokat is. Huszonnégy évet maradtam aztán Désen. A buletinünkbe beleírták, hogy DO, ami azt jelentette, hogy domiciliu obligatoriu, és nem hagyhattuk el a várost. De én elszöktem, még Magyarországon is voltam. A vámos csak nézett rám, de elengedett. Nehéz idők voltak, de sokan voltunk, összesen százhúszan, és ez valahogy összekovácsolta a barátokat. Nagyon jó volt a hangulat, Szatmárról, Kaplonyból hozták az élelmet, volt egy nagy kertünk, amit gondoztunk, nem éheztünk.

– Hogyan lett ferences szerzetes?

– Úgy lettem pap, hogy nagynéném, Eterna nővér apáca volt, s nagybátyám Papp Asztrik pedig ferences szerzetes, prédikátor és költő.
Összegyűjtöttem nagybátyám kéziratait, itt őrzöm a polcon. Azt beszélték, hogy éjszaka nézte az állomást és leesett a vonatból, de az orvos szerint a kisagyát megütötték, így végeztek vele. Nekem egyszer mondta, hogy Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy között már le akarták dobni a vonatról, de nem kérdeztem rá, hogy akkor hogyan szabadult meg.
Szóval elvégeztem a négy polgárit, azaz a középiskolát, s onnan lehetett menni a tanítóképzőbe vagy a gimnáziumba. Marosvásárhelyen jelentkeztem a tanítóképzőbe, s fel is vettek, de nagynéném azt mondta: Somlyón a barátok mellett is van tanítóképző, ott tanulhatok. Különben ott volt a nagybátyám is. Egy nap azt kérdi: nem szeretnél te is ferences lenni? De nem kellett azonnal választ adnom, hanem csak három nap múlva. Ha azonnal válaszolnom kellet volna, talán hezitálok, de gondolkodtam és igent mondtam. Megírtuk a kérvényt és 1946-ban én voltam az első novícius, szerzetesnövendék, mert a háború miatt 1940–42 között szünetelt a novíciátum. A nyárádmenti Mikházára kerültem, s mondta Anaklét atya, aki itt is volt, Udvarhelyen, hogy szeptemberben menjek be, mert kezdődik a novíciátum, s segítsek neki, hogy tegyük rendbe az épületet, mert az oroszok Mikházán a könyvtárban tüzet raktak. Aztán lettünk vagy hatan, Anaklét atya nagyon jól tudott toborozni.

– Márton Áron püspök szentelte pappá…

– 1956-ban Désen Márton Áron püspök szentelt pappá hármunkat, de voltak köztünk világi papnövendékek is Szatmárról. Aztán több alkalommal jött bérmálni, többször találkoztam vele. Az első világháborúban édesapámmal együtt szolgált, s miután hazajöttek, aztán nősült meg apám, s vette el édesanyámat. Apám vénlegény volt, s talált magának egy vénleányt, édesanyámat, aki csípőficammal született és sántított, s emiatt vénleány maradt. Öten születtünk, édesapám meghalt tüdőgyulladásban, éppen a születésnapomon, mikor kétéves voltam.
Désről kijártunk a három kilométerre lévő Désaknára is, ahol egy fiatal lány jelentkezett, hogy megtanul orgonálni. Meg is tanult elég gyorsan, s már a népet is énekeltette a templomban. Egyszer azt mondja nekem: „Nélküled nem tudok élni”. Mondom: „Állj meg, Manyi – így hívták a lányt –, én pap akarok maradni, neked sok fiatal fiú udvarol, azok közül válassz.” Aztán bekerült a kórházba tüdőgyengeséggel, és meghalt. Az utóbbi időben nem álmodom semmit, de egyszer megjelent álmomban: gyönyörűszép volt, nem nézett rám, csak elmosolyogta magát és eltűnt. Úgy magyaráztam az álmot, hogy megköszönte, megmaradtam papnak és az ő lelkiismerete is nyugodt, hogy nem csábított el egy papot.

– Két évtizedes dési tartózkodása után hogyan került Marosszentgyörgyre, majd Esztelnekre?

– 1977-ben Désről úgy kerültem el, hogy bátyám Marosszentgyörgyön volt, és onnan a szekuritáté Désre vitte. Én váltottam fel, a cigányközségben egy évet voltam. Jártak a cigányok templomba, de sehogy se fértek össze a magyarokkal. Azt találtuk ki, hogy külön kell választani őket, és így sikerült elsőáldozniuk. Egy nyugalmazott tanár és három nővér tartotta a hittanórát, én gyűjtöttem össze őket. Követték a példánkat a többiek is Esztelneken és Ozsdolán, azóta is gyakorolják.
Marosszentgyörgyről egy év után bekerültem Marosvásárhelyre, ahol négy évet töltöttem, onnan pedig Esztelnekre kerültem, ahol nagyjából nyolc évet voltam, onnan pedig Kolozsvárra.
Esztelneken jó nagy kertünk volt és vagy negyvenen kerültünk oda, de idővel sokan kiestek. Nyolc évet voltam Kolozsvárt, amikor mondtam az akkori provinciálisnak, Domokos atyának, hogy lehet engem továbbtenni. Marasztalt, és így lett tizenhárom év belőle. Nagyon sok mindent elrendeztünk ott, a templom alatt, mint kiderült, víz volt, azért nem tudtunk négy foknál melegebbet elérni a templomban. Sikerült elvezetnünk a vizet és azóta tizennégy fok is van a templomban.
Kolozsvárról tizenkilenc éve kerültem Székely­ud­var­helyre, és szoktam viccelődni, hogy innen már csak három utam lesz: az udvarhelyi temetőbe, Albert atya mellé és a mennybe. Udvarhelyen most már csak hárman vagyunk ferencesek, az országban nagyjából negyvenen.

– Míg nagybátyja nagyon sokat írt, ön leginkább kutatómunkát végzett…

– Összegyűjtöttem az erdélyi ferences írók írásait, hiszen nagyon sokat írtak, volt idejük. Ahol nem volt plébánia, a reggeli mise után ráértek. Nagyon sok jó író került ki közülük, többek közt Benedek Fidél, aki nagyon termékeny írónak számít. De nagybátyám, Papp Asztrik is többkötetnyi verset írt. Az erdélyi ferences irodalom kézirata össze van állítva, valakinek meg kellene írnia. Nyomtatásra kész A ferences világi rend szentjei és boldogjai. Nagyon szerettem gyűjteni mindent. Például most is a pápalátogatás kapcsán megjelenő összes cikket összegyűjtöttem, hiszen ki tudja, pár év múlva hátha valakit érdekel. Nálam mindent megtalálnak, amit az erdélyi ferencesekről tudni akarnak.

– Éppen százhetven évvel ezelőtt, 1849-ben jelent meg a Hadilap, amelyet a csíksomlyói Kájoni Nyomdában nyomtattak…

– A Kájoni Nyomda kiadványait is összegyűjtöttem. Összegyűjtöttem továbbá az elmúlt évtizedek összes kiadványát, amelyben a csíksomlyói búcsú valamilyen formában szerepel. Idén jelent meg Kozma László Csíksomlyói virágok címmel az a könyv, amelyben a nehéz időket írjuk le a jelenleg Csíksomlyón tartózkodó József atyával ketten. Összegyűjtöttem a zárdákról is nagyon sok fényképet a rendtagokról, Esztelneken felfedeztem egy régi, latin nyelvű könyvet, amelyet egy ferences, Veres Lajos írt, s amelynek eredeti változata Kolozsváron van.
Itt van a polcon a Magyar Katolikus Lexikon 17 kötete, amelyhez én is hozzájárultam: több mint száz ferencesnek az életrajzát küldtem be.

– Hogyan éli meg a pápalátogatást?

– Elmegyek, de a hegyre nem tudok felmenni. Nehéz már a lábam, annak idején a szekusok megrugdosták. Az egyik tanárom Désen egy román írót megbírált, s nekem kellett tanúskodnom ellene. Bevittek Kolozsvárra, s Pelbárt főatyát, aki ezt a cikket írta, szembesítették velem. Mivel nem tanúskodtam, megvertek. A bal fülemmel azóta is alig hallok, a lábammal pedig sokáig sántítottam, de szerencsére nem tört el. Nem haragszom az illetőre, hiszen annak idején sokukat beszervezték.

– Hányan vannak idős ferencesek Erdélyben?

– Nemrég még négyen voltunk: Désen élt a legöregebb, a 93 éves Lukács atya. Most már csak Somlyón múködik a 92 éves József atya, én vagyok a második legidősebb, aztán Kaplonyban a 80 éves János atya. Csodálkozom, hogy megértem a 90 évet, mindenesetre sokat gyalogoltam gyerekkoromban is, az elemiben mindennap öt kilométert tettem meg sárban. Volt eset, hogy naponta húsz kilométert is mentem: le Ákosfalvára a vonathoz, amely öt kilométerre volt, az bevitt Vásárhelyre, onnan az állomástól az iskoláig szintén volt vagy öt kilométer, visszafelé pedig ugyanannyi. A mozgás nagyon fontos, most is naponta háromszor-négyszer lemegyek az udvarra és sétálok. Ilyenkor nem fáj a lábam. Életemben nemigen italoztam, de étkezés előtt mindig megittam egy pohár pálinkát. Most már nem iszom, mert nem ajánlják. Mostanában egyedül nem utazom, de ha visznek, megyek.

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek