Egy ékezet története: Roxanától Roxánáig

Mi, székelyek és román barátaink

6 443

Idén ünneplik az egységes román állam létrejöttének százéves évfordulóját. Székelyekként, erdélyi magyarokként nem tudunk ebben a románság számára oly fontos eseményben és a kapcsolódó megemlékezésekben részt venni, mert hiányzik belőlünk az eufória, hiszen számunkra nem a helyzetünk javulását, hanem a másodrangú és -rendű állampolgári státuszt hozta ez a betagozódás, amelybe megkérdezésük nélkül kerültek elődeink, s amelyben ma is találtatunk. A száz évből jobbára mintegy kilencvennégy telt el e függőségi viszonyban. A centenárium azonban minket is elgondolkoztat, arra késztet, hogy szóba álljunk a velünk egyazon környezetben vagy a közelünkben felbukkanó román barátainkkal, akik szeretnek és tudnak együtt lenni és élni is velünk, s olykor partnereink a jogainkért folytatott küzdelmekben. Mert egyetlen igazi esélyként kell(ene) az autonómia és az a fajta közös szellemiség „lakótársainkkal”, amelyet Kós Károly és társai fogalmaztak meg anno a transzszilvanizmus és a Kiáltó szó című röpirat által. Ez a gondolatsor vezérel, amikor keressük a kapcsolatot azokkal, akik társnemzeti státuszt adva nekünk igaz barátokként kezelnek és viseltetnek irántunk. Mindannyiunk hasznára. Ezekkel a reményekkel indítjuk ezt a sorozatot, amely végigkísér most a 2018-as esztendőn.

Roxána, a tiszteletbeli székely

Soha nem találkoztam személyesen Roxana Tudorral. Egy közösségi oldalon tűnt fel a virtuális térben úgy fél éve. Már nem is emlékszem pontosan, de mintha valamelyik csíki községben zajlott volna falunap vagy valami fesztivál, amelyen részt vett. Aztán Csicsóban bukkant fel. Egy kapcsolódó személyes hangú vélemény és pár fotó győzött meg arról, hogy szimpátiája őszinte s belülről fakad. És nem múlandó. Annak rendje és módja szerint megismerkedtünk a virtuális térben.
Amint váltottunk pár levelet és üzenetet, folyton azt tapasztaltam, hogy egyre erősebb a kapcsolat közte és a sokak számára egyszerűen nem is létező régiónk, a tágabban értelmezett Székelyföld között. Megszerette és dicsérte a Csíki Sört, az egyetlent, amely akkor tilosban futott. De egyre több magyar és székely élmény került a tarsolyába.
Elhatároztam, hogy utánajárok e nagy székely/magyar-szerelem okának. Hamar kiderült, hogy a Craiova melletti Băileşti szülötte, Bukarestben, a reklámszakmában, üzletfejlesztési vezetőként dolgozik. Egy sajnálatos baleset során rádőlt a könyvespolca, amely súlyos gerincsérülést okozott. Ez 2015-ben történt. Lábadozása idején Zámbó Jimmy egyik dala segítette a gyógyulásban, illetve a fájdalomról való megfeledkezésben. Roxana több nyelven is kiválóan beszél, de a magyar korábban nem érdekelte különösebben. Ekkor ébredt fel benne az érdeklődés nyelvünk és kultúránk iránt. Zámbó Jimmyn túl aztán sok komolyabb értékkel is megismerkedett. Rengeteg magyar zenét hallgatott, nyelvkönyveket vásárolt, Jókai Mórt, Vörösmartyt, József Attilát olvasott, kereste a lehetőségét annak, hogy magyarokkal barátkozzék. Elmélyült a magyar kultúrában, filmeket nézett, népzenei felvételeket hallgatott. Megtanult magyarul imádkozni. Sokan azt mondják, hogy pesties a tájszólása, amelyet beszél. Csíkban viszont felismerik a szavak itteni ejtésének zamatát.
Én már korábban tervbe vettem, hogy Nagy-Románia létrejöttének centenáriumi évében úgy fogok megemlékezni erről a számunkra fájó aktusról, hogy azokról az emberekről, azokról a munkákról írok majd, amelyek segítik a méltó együttélést és segítenek a kitartásban, a megmaradásban és a jövendő építésében. Interjúkra is gondoltam nyilván, és a munkát el is kezdtem.
Roxana Tudort is megszólítottam, aki nagyon hamar, talán egy napon belül válaszolt a felkérésre. Ilyeneket írt: „Igencsak meglepett az ön ajánlata. Köszönöm, hogy rám gondolt! Nem tudom, hogy lehetne-e nekem méltó és számításba is vehető véleményem ebben a témában? Őszinte leszek: a szívemben semmi késztetést nem érzek arra, hogy megünnepeljem a százéves évfordulót. Azt mondják rólam, hogy én magyarabb vagyok az érzelmeimben, mint azok, akik magyarnak születtek. Másképp érezni képtelen vagyok. Legalábbis az életem mostani szakaszában. Nem tudom, hogy mi a Jóisten szándéka velem, megváltoztatja-e a szívemben lévő érzéseket? De én igyekszem a magam természete szerint kiegyensúlyozottan élni. Minden élményben igyekszem a negatívum mellett meglátni a jót is. Magyar–román viszonylatban azonban szubjektív vagyok: a szeretetem mindig a magyarok felé vonz, számomra ők az elsők. A magyarok könnyei az én könnyeim is. Az én könnyeim a magyarokéi is ugyanakkor. Akárcsak a szívem. Amely olyan határozottan visz a magyar identitás felé, hogy azt csak a legközelebbi barátaimnak szoktam elmondani. Kérdéseire, legalábbis azokra, amelyekről úgy érzem, hogy illetékes lehetek, szívesen válaszolok.”
Közben ismét eltelt néhány nap, talán két hét is. Egyszer csak azt írja, hogy: „Nagy esemény történt az életemben, az elmúlt nap volt az első, amelyet Tiszteletbeli Székelyként töltöttem. Köszönöm a meghívást Szász Jenőnek, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet igazgatójának, illetve Kövér László házelnöknek, Tarlós Istvánnak, Budapest főpolgármesterének és Gálfi Árpádnak, Székelyudvarhely polgármesterének azt, hogy jelenlétükkel megtisztelték e számomra rendkívüli eseményt, amikor az V. Székely Bál alkalmával ünnepélyesen befogadtak a magyar nemzet kebelébe. Ez áll a Tiszteletbeli Székely oklevélen: Roxana Tudor bukaresti lakosnak, aki lelki rokonságot érez, sorsközösséget vállal az idők viharait Isten segedelmével dacosan álló székelységgel, és a testvéri összetartozás érzésétől áthatott cselekvő tenniakarással száll síkra a nemzetegyesítés ügyéért, s akit a mai naptól kezdődően a székelyek közösségük megbecsült tagjának tekintenek.”
Egy olyan történet bontakozik ki a szemünk láttára most, amely lírai és drámai tartalmai által megerősít minket abban, hogy érdemes volt kibírni ezt a száz esztendőt itt, és elviselhető lesz a következő időszak is, ha ilyen barátaink vannak.
A villanyleveleket egyébként így írja alá kedves nemzettársunk: Roxána. Sok érzést takar, sokat jelent az ékezet. Úgyhogy jöhetnek a nagy és őszinte „elbeszélgetések” román barátainkkal, igazi, lelki, imádságos, titkos és őszinte egyesüléseink, de a szétválasztó 1918 kapcsán is.
És álljon itt egy vers is, amelyet Roxána írt:

PONT

Reggeltől decemberig,
hegy és templom között,
januártól hajnalig,
Nap és fű, szeretet
és Hold között,
a mosolyom elejétől
a könnyem végéig,
fények és nyomok között,
a szívem magyar.
Nincs bennem kérdés.
Semmi nem tisztább.
Nincs semmi más.

Nem készült Roxánával interjú, de ezek a rövid vallomások, amelyeket elküldött, s amelyekből ide párat beékeltem, mindennél ékesebben szólnak. Lesznek még közös dolgaink, ha már ilyen szerencsésen találkoztunk.

Simó Márton

A cikk a Hargita Népe április 10-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.