Egy csésze kávé

44

Tomcsányi Mária televíziós újságíró 75 éves. A hosszú ideje nyugdíjas, de mindmáig nagyon aktív médiaszemélyiséggel beszélgetett Székely Ferenc.

– Tanárnak készültél Marosvásárhelyen, sztán mégis a kolozsvári egyetem filozófia szakán szerzett oklevéllel kerültél Bukarestbe, a Román Rádió magyar adásához. Ez volt a második nekifutás?

– Úgy kezdődött, hogy nem tanárnak, hanem színésznek készültem. A színiakadémiai sikertelen felvételi után nyergeltem át a marosvásárhelyi tanárképző főiskolára, román–magyar szakra, mert az „kéznél volt”, a román nyelv nem volt probléma, s bár szüleimnek nem mondtam, a színiről nem mondtam le végleg. Hadd jegyezzem meg: csaknem anyanyelvi szinten beszéltem a román nyelvet, mert besztercei vagyok, ahol mi, gyermekek nagyjából három nyelven beszéltünk: magyarul, románul és németül. Emellett a suliban tanultam oroszt, s pár évig franciát. Utóbbit annyira szerettem, hogy még franciatanár is akartam lenni. Besztercén akkor a mi utcánkban románok, magyarok, szászok és zsidók laktak. Román napközibe jártam, mert nem volt hosszított programú magyar óvoda. Szüleim dolgoztak, ezért írattak be oda. Aztán onnan persze a magyar iskolába.

– Akkor vegyük sorjában. Elvégezted a marosvásárhelyi tanárképző főiskolát, és elkezdtél tanítani…

– ’63-ban érettségiztem, ’66-ban diplomáztam a „Pedán”, aztán egy évig a Dés melletti Bálványosváralján tanítottam román nyelvet, majd ugyancsak egy évig Beszterce közelében, Újősben magyart, kiegészítő tantárgyként, a hatodik órán.

Mert ott csak román iskola volt, bár a gyerekek legnagyobb része magyar anyanyelvű volt – akkor. Sőt még franciát is tanítottam, képesítés nélkül, természetesen. Elképzelheted, hogy púpjára sem kellett a gyerekeknek a hatodik óra; többnyire a kertek alól gyűjtöttem be őket. Hét végén hazajártam Besztercére megfürödni és feltankolni tiszta ruhát, élelmiszert. Néha szenet is, mert nem voltam elég „kedves” azzal, aki fát utalhatott volna… Újősi emlékeim egyike az időnkénti térdig érő sár volt. Meg a rendőr, erdész, vadőr kicsit sem burkolt ajánlataira emlékszem, amelyeket akkor szinte mindenki természetesnek nézett, ma zaklatásnak is nevezhetnénk, de akkor még nem volt divatban a metoo-mozgalom. Védekezésül káromkodtam vagy szemberöhögtem az ajánlattevőt.

– Mi következett ezután?

– 1968-ban Kolozsváron felvételiztem a filozófia szakra. A felvételim sikerült, s elkezdődtek legszebb éveim: a kolozsvári diákévek nappali tagozaton, részben ösztöndíjjal, amit aztán édesanyám fizetett vissza részletekben, mert nem foglaltam el a katedrát, ahová kihelyeztek. Nem akartam visszakerülni a tanügy áldatlan rendszerébe, mert már a másodév végén beígérték nekem a televíziós állást. Igen ám, de a tanügytől nem kaptam elbocsátást, ráadásul abban az évben a tévében befagyasztották az állásokat: nem tudtak hivatalosan kikérni. Igazi kalandor módjára, minden hivatalos kinevezés nélkül leutaztam Bukarestbe, ahol Bodor Pál elintézte, hogy dolgozzam a rádiónál, ahol napi adás volt, és rendszeres munkatársi honorárium. ’72 őszétől ’77-ig rádiós voltam.

– Mi volt a feladatod?

– Hírbemondói és szerkesztői munkát végeztem, elég gyorsan betanultam. Jó híradós csapat volt akkor a rádiónál. Én nem a híreket szerkesztettem, a hírekből csak a külföldiek érdekeltek. A belföldi hírek egyre inkább a párt politikai irányelveiről szóltak. Én a kultúrát választottam. Bukarest magyar témákból akkor kifogyhatatlannak bizonyult. Sok értékes, érdekes emberrel, művésszel, íróval, kutatóval készítettem interjút.

– Öt év után kerültél a tévéhez, ahová annyira vágytál…

– 1977-ben kerültem „státuszba” az intézménynél, Bodor Pál vitt át. Külsősként már azelőtt bedolgoztam, de akkor munkakönyves bemondó lettem. Azért bemondó, mert ahhoz nem kellett párttagnak lennem. És én nem voltam az, nem akartam, bár tudtam, így jóval kisebb a fizetésem. Fiatalon az ember nem gondol a nyugdíjára…

– Hogyan emlékszel vissza a tévés cenzúrára, mert időnként „csavartak” egyet-egyet a gombon.

– Igen, akkor már valóban „csavartak” a gombon, szigorúbb lett a cenzúra. De Bodor olyan műsorokat, riportokat vitt át a cenzúrán, amit máshol nem sikerült volna. Azt mondják, könnyű volt neki, mert a sógora a párt központi bizottságának volt a tagja. Mi, akik mellette, vele dolgoztunk sokszor reggeltől estig, tudjuk, láttuk, hogy nem ezért. Elsősorban azért, mert briliáns agyú, diplomáciai képességekkel megáldott, jó tárgyaló volt. Mert tudott érvelni, mégpedig az éppen aktuális politikai irányelvekkel. Annyira naprakész volt ilyen szempontból, hogy nem lehetett falhoz szorítani. Mindent ki tudott magyarázni az éppen soros cenzorunknak, aki minden adás előtt valamennyi anyagunkat megnézte. Az élőben beolvasott vagy mondott szöveget olvasta el, és hagyta vagy nem hagyta jóvá.

– Hogyan tovább a tévé magyar adásánál?

Fotó: László F. Csaba

– ’79-ben lemondott Bodor Pál. Akkor már olyan méretűvé vált a politikai nyomás, hogy azt már nem akarta vállalni. Néhány évig még lavíroztunk a cenzúra ellenében, amennyire lehetett. Akkor színházi felvételeket vezettem, szerkesztettem. A 80-as években már nem engedték adásba például Székely János Hugenották című drámáját vagy Kincses Elemér Ég a nap Seneca fölött című darabját a Szatmári Északi Színház előadásában. Nem kerülhetett képernyőre a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola előadásban Kodolányi János Földindulás című és Sütő András Káin és Ábel című darabja sem. Ez utóbbit a magyar nyelvű adás megszűnte után (1985) le is törölték, mert újra kellett hasznosítani a magnetoszkópszalagot. Ezek a felvételek már adáskészek voltak. Persze témajavaslataim beadásakor nem említettem, hogy a Seneca a diktatúráról szól, hogy a Földindulás az egykézésről és a magyarság sorsáról, hogy a Káin és Ábel szintén rólunk szól. Ez már a Bodor utáni időszak volt. Aztán egyórányira csökkent az adásidőnk, a román műsorokat is lerövidítették, kulturális műsorokat szüntettek meg. Csak a Híradó (Telejurnal) szerkesztőség adásideje maradt épségben, s azon belül már szinte semmi nem volt a Ceauseșcu beszédein és a visszhang-nyilatkozatokon kívül.

– Kinek köszönhettél legtöbbet a kezdeti években?

– Bodor Pálnak, aki kiváló író, újságíró volt, a Román Rádió-Televízió Nemzetiségi osztályának főszerkesztője. Neki köszönhetem, hogy újságíróvá váltam. Mellette, tőle tanultam meg a szakmát. Azt hiszem, ennél jobb iskolát senkinek sem kívánhatnék.

– 1985. januárban egy tollvonással letiltották a tévé magyar adását, a vidéki rádióállomá­sok műsorát, de te, egy évvel korábban, ’84-ben visszakerültél a Bukaresti Rádió magyar adásához. Érezni lehetett, hogy közeleg a vég…

– Lehet, hogy ti úgy éreztétek, közeleg, én nem hittem, hogy egyhamar bekövetkezik. A rádióban a hírek után jöttek a „virágnyelven” megfogalmazott műsorok; a művészeti, kulturális riportokat, interjúkat úgy vezettük fel, mint a pártpolitika irányelvei szerint fejlődő kultúráról szóló beszámolókat – vagy az értékes néphagyományok ápolásaként – csak ez nálunk nem a Megéneklünk, Románia stílusában történt. Ezt a metanyelvet a hallgatók értették, dekódolták.

– Miért helyeztek vissza a Bukaresti Rádió magyar adásához?

– Ma sem tudom. Azt mondta az akkori megbízott főszerkesztő, hogy felsőbb utasításra… Hogy mit követtem el, azt nem volt szabad elárulnia. Maradtak a találgatások: vajon ki és milyen bűnömért jelentett fel. Pár éve kezembe került néhány oldal egykori tanárom megfigyelési aktájából. Ezekből kiderül, hogy a besztercei állambiztonság 1984-ben átiratot küldött Bukarestbe, hogy engem figyeljenek; alapos gyanú merült fel, hogy vidéken szubverzív, rendszerellenes szervezkedésben veszek részt. Mert amikor hazamentem Besztercére, mindig felkerestem egy-két tanáromat az iskolában. Természetesen szó sem volt semmilyen szervezkedésről. A bukaresti ügyosztály visszaírt, hogy velem kapcsolatban semmi gyanúsat nem észleltek, de a beszterceiek tovább erősködtek: tessék csak engem alaposan figyelni… Egyébként – megjegyzem – számomra nem volt büntetés, hogy visszakerültem a rádióhoz, mert mai napig szeretem a rádiós munkát.

– Ez érintette a családodat is?

– Sajnos igen. Férjem, Tomcsányi Tibor akkor a Román Rádió angol nyelvű adásánál dolgozott szerkesztőként, főmunkatársként. Áthelyezésemmel szinte egy időben leváltották a szerkesztőségvezetői beosztásából, amit cseppet sem sajnált. De azt igen, hogy a szinkrontolmácsi felkérések is egyik napról a másikra megszűntek, és ezt nehezen viselte. Mert nagyon szerette ezt a munkát, és a legjobbak közt tartották számon. Magyarázatot hiába kért, várt, ő sem járt eredménnyel, akárcsak én. Ugyanabban az évben (1984) beteg édesapám állapota súlyosbodott, mellette kellett lennem Kolozsváron. Időleges áthelyezést kértem a Kolozsvári Rádióhoz. A kora reggeli adásba mentem volna be épp azon a napon, január 13-án, amikor közölték: nincs adás. Perceken belül kiderült, hogy valamennyi vidéki adó reléjét kikapcsolták. Minden előzetes értesítés nélkül. Édesapámat még nem hagyhattam ott egyedül, de pár nap múlva éjszaka szólt a telefon, neveltfiam hívott: férjemet a mentők bevitték a kórházba, állapota súlyos, azonnal vissza kellene mennem Bukarestbe. Még azon az éjszakán visszautaztam, másnap megtudtam, hogy férjemnek agyvérzése volt, válságos állapotban van. S akkor kezdődött egy másik kálvária… De sikerült egy csodálatos orvos és a barátaim segítségével férjem életét megmenteni, és hét hónapi kórházi és szanatóriumi rehabilitációs kezeléssel, majd kétévi otthoni kitartó munkával talpra állítani – ez egy alig hihető történet.

– Mit tanácsolnál a most induló szakmabelieknek, elektronikus sajtóban dolgozóknak?

– Legyen példaképük! Ezt minden pályakezdő újságírónak ajánlom. El is szoktam mondani azoknak, akiket a Tomcsányi Tibor-emlékdíjjal jutalmaztam – biztatásképpen. Nekem és jó néhány kollégámnak Bodor Pál volt a példaképe. A magyar sajtótörténetben nekem Ady Endre az eszményképem. Az újságíró Ady Endre! Világlátásomat a kolozsvári tanáraimon, Bretter Györgyön, Tóth Sándoron, Gáll Ernőn túl ő határozta meg. Nagyra becsültem egyetemi hallgatóként az Utunk munkatársait, Jakab Antalt, Szilágyi Istvánt, a Napsugárnál szerkesztő Bálint Tibort, Fodor Sándort, Lászlóffy Aladárt, a Korunknál Kántor Lajost, Láng Gusztávot. Fölöttébb tiszteltük Balogh Edgárt és Benkő Samut. Bukarestben, A Hétnél imádtam Földes Lászlót, Halász Annát, Kacsir Máriát, Dankanits Ádámot. Szerettük „Huszár urat”, Huszár Sándort, Horváth Andort, és hosszan sorolhatnám. Majtényi Eriket mindenki ismerte és szerette Bukarestben újságírói és írói körökben. Nála és Bodornál állandó irodalmi szalon volt.

– 1990-ben, amikor visszakerültél a tévé magyar adásához, ismét színházi műsorokkal foglalkoztál, színházi felvételeket készítettél, és az Egy csésze kávé c. televíziós rovatot is vezetted…

– Az Egy csésze kávé talán egy évig ment. De más címen is volt beszélgetős műsorom. Nagyon szerettem és nagy kihívás volt számomra az élő adás. Én a rádióban, amikor Bukarestbe kerültem, élőben olvastam be a híreket. Akkor Bodor vállalta értem a felelősséget, mert nem voltam párttag és nem is lettem. 1990-ben azt mondtam, hogy végre szabadon csinálhatom a műsort, részint élőben, betelefonálással, részint stúdióban, élő adásként felvéve. Ahogy az lenni szokott, vagy az esemény vagy a személyiség önmagában határozta meg a témát. Csináltam terepriportokat is, mert izgalmas volt látni, hogy hol mi változik, alakul, vagy éppen miért nem. Könyvkereső címmel vetélkedőt is szerkesztettünk egy ideig H. Szabó Gyulával, a Kriterion akkori fiatal szerkesztőjével. És – amit a végére hagytam – de büszke vagyok rá: színházaink évfordulói jó alkalmak voltak arra, hogy átfogóbb dokumentumriportokat készítsek az erdélyi magyar színjátszás távolabbi és közelebbi múltjáról, aktuális problémáiról, amivel Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Temesváron és Szatmáron találkoztak. Ezek s a sok színházi előadás a mindenkori MAGYAR ADÁS aranyszalagtárának részei – remélem.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek