Egy cisz férfi aggályai

300

Nem divatos manapság (sem) Kelet-Közép-Európában liberálisnak lenni. Holott maga a liberalizmus nem ördögtől való eszmerendszer, a legalapvetőbb elveivel a mindennapi megnyilvánulásainkban legtöbben egyetértünk, csak éppen nem vesszük észre. De ismétlem: nem divatos. Legalábbis szélesebb körökben nem. Mégpedig azért nem, mert egyetlen eszmerendszert sem a divat kell hogy népszerűsítsen vagy akár bújtasson, hanem a meggyőződés – márpedig a szélesebb körökön kívül van egy egyre hangosabb szűk kör, amely éppenséggel divatból liberális. Ez a divatliberalizmus az, ami kényelmetlenné teszi számunkra, hogy bevalljuk: igen, hatalmas becsben tartjuk az egyén szabadságát, és akár nemzeti, akár hitbéli szempontból közelítjük meg, akkor is oda jutunk, hogy elég hangsúlyosan liberális társadalomban élünk, szabadelvű társadalmat alkotunk.
A kényelmetlenség megmagyarázására elég egyértelmű választ ad az évente beköszönő Pride-időszak. Amikor néha elfog az érzés, hogy „coming outoljak” a liberalizmusommal, eszembe jutnak ezek a beteges felvonulások, és inkább hagyom a fenébe. Mert ha manapság ezt jelenti a szabadelvűség, akkor bizony távol állok tőle. Ha pedig nem ezt jelenti, akkor legalább a liberális szószólók szintjén érdemes volna elhatárolódni ettől, hogy mindenki számára legyen világos: ez már túl van azon a határon, amit egészséges eszmerendszer jelenthet. (Nyilván, nem olyan kisvárosi Pride-menetelésre gondolok, amelyen pár tucat fős baráti társaság civilizáltan felvonul, hanem azokra, amelyek százakat, ezreket megmozgatnak és tagjai nem riadnak vissza olyan megnyilvánulásoktól, amelyeknek kár elhagyniuk a hálószobát.)
A nemzeti hovatartozásunkat, a felekezeti hovatartozásunkat büszkén ünnepeljük nyilvánosan, díszes felvonulásokkal – adja magát az érv, hogy akkor miért gond, ha a szexuális irányultságunkat is megünnepeljük. Csakhogy a nemzeti és a vallási hovatartozásnak nincs fizikája, nincs olyan értelemben vett természetisége, mint a nemi orientációnak. Van a férfi és van a nő. Ez ennyire egyszerű. Ha pedig mégis komplikációk vannak, és valakinek mégsem ennyire egyszerű, akkor ott olyan természetű a probléma, amit nem utcai felvonulásokkal lehet megoldani.
Nem szeretném azt sugallni, hogy betegségnek vagy bűnnek tartanám a homoszexualitást – előbbiben a kutatók sem tudnak egységes álláspontot felvállalni, utóbbi pedig akkora marhaság, hogy mindig megdöbbenek, amikor valakitől ezt hallom. Még itt, Kelet-Európában is időszerű nemcsak beismernünk, hanem végre elismernünk is, hogy a melegeknek sajátos jogok járnak.
De ezek a felvonulások!… Ezek miért kellenek? És hogy gondolhatja bárki, hogy gyereket fogadhat örökbe, aki szabad elhatározásból kiskorúak szeme láttára képes sétafikálni olyan „büszke” társasággal, amelynek tagjai között szép számban akad, aki nem képes civilizált embernek kinéző módon vonulni?…
Nemrég még csak az LMBT-ről tudtam. De jött az LMBTQ, majd az LMBTQI, újabban pedig olyan mozaikszót is láttam, amely tíz betűből áll. Már izgatottan várom a farkasembert (wolfman) jelölő W-t is, de kezdek attól tartani, hogy a zoofilok Z-je, a nekrofilok N-je és a pedofil P betűje sem elképzelhetetlen, mert egyes aktivisták megnyilvánulásai már annyira szerteágazóak, hogy lassan ugyanazok védik a gyermekek vagy az állatok jogait, akik a nemi irányultságban a természetestől eltérőkét is. (Más tál tészta, de ha azzal szembesülünk, hogy ugyanaz az aktivista egyik nap a muszlim bevándorlók mellett tüntet, másnap pedig az iszlám által üldözött melegek jogaiért, akkor ez az egyre mélyebb skizonfrén állapot bizony megkérdőjelez mindenféle garanciát.)
Én hiszem, hogy a homoszexualitást kis józansággal és jóindulattal meg lehet élni a nyugati társadalmakban, hiszem, hogy ezzel nincs is baj, és hiszem, hogy ez hozzánk is begyűrűzik. Várom, hogy megadasson nekik a bejegyzett élettársi kapcsolat lehetősége (de semmi szín alatt nem a házasságé és a gyermekek örökbefogadásáé), és várom, hogy a társadalmunk toleranciája olyan szintre fejlődjön, hogy a nemi másságot ne szégyenként kelljen megélniük.
Az oda vezető utat azonban nem a nyilvánosság szeme előtt vonuló félcsóré, csillogóra borotvált férfi fenekekkel vagy nőinek mondott borostás arcokkal célszerű megtenni… Ez nem több szánalmas, undort ébresztő vergődésnél. És feltevődik a kérdés: az provokál, aki beszól a felvonulónak, vagy maga a felvonuló? Ha a válasz annyira egyértelmű lenne, mint amennyire én annak érezem, a liberalizmus is szebb időket élne…

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek