Emlékhalmaz

147

Gyermekkoromban még álmomban sem gondoltam, hogy felnőttként olyan tárgyak miatt kezdek nosztalgiázni, amelyeket saját kezűleg készítettem. Nem hittem, mert az egyetlen óra, amelytől kikészültem, az a kézimunka volt. Valahogy az nekem nem ment. Képtelen voltam egy egyenes vonalat húzni, színezéskor a vonalon belül maradni, vagy úgy kivágni a papírból egy köralakot, hogy ne olyan legyen, mint a himnuszban a göröngyös út. Emlékszem, amikor könnyezni kezdtem a húsvéti nyusziálarcom készítése közben (olyanra sikeredett, hogy bármelyik horrorfilm válogatásán gond nélkül felvennének), az óvó néni megsajnált, és úgy a nyolcvan százalékát elkészítette, nekem csak a száját kellett kivágnom. Így lett az én nyulam olyan, mintha épp valamit énekelni akarna. El is kaptam néhány kósza mosolyt, amikor kiálltam vele a szülők elé. Nevetve gondolok vissza a tanítónőm arcára, amikor az ecsetet úgy fogtam meg, mint a ceruzát, és ugyanilyen jó kedvvel emlékszem az első nemezelésemre is, amikor az én munkám nem egy dísztárgyra, hanem inkább egy fél évig használt lábtörlőre hasonlított. Nem sikerültek, nem voltam jó benne, mégis jó érzéssel tekintettem rájuk, amikor a minap, nagytakarítás közben előkerült néhány „remekmű”. Vicces volt, mert mindegyiknek volt egy története.
Nagyjából hatéves lehettem, amikor édesapámmal elhatároztuk, hogy készítünk egy mini-hokipályát, amolyan gombfociszerűt. Hogy mégis legyen valamennyi érdemem benne, én húztam meg az utolsó vonalat a „jégen”, és nyilvánvalóan pont akkor szétfolyt a festék. „Nem baj, fiam, tegyük fel, hogy pont ott elcsúszott az egyik játékos” – nyugtatott apám, abban a pillanatban pedig, ahogy elképzeltem a frissen festett jégen elcsúszó hokist, máris jobban éreztem magam. „Tényleg, így sokkal életszerűbb” – mormoltam magamban, majd a barátaimnak is büszkén újságoltam, hogy nem én vagyok szerencsétlen, csupán a csatár korcsolyája nem volt rendesen megélezve.
Egy egész délutánt töltöttem a szekrény mélyéről előkotort nosztalgiahalom közepén. Nyilván nem sikerült minden rosszul, olyan kézimunkák is a kezembe kerültek, amelyekről még ma sem hiszem el, hogy én készítettem, pedig így történt. Nem számít már. A lényeg, hogy szívesen emlékezzünk ezekre. Még akkor is, ha itt-ott elcsúsztunk közben.

Kertész László

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.