Egyiptomról még egyszer 2.

66

Nem is tudom, hogy mea culpázzak, amiért még egy fejezetet írok Egyiptomról, vagy inkább vegyem komolyan, hogy a múlt heti intermezzo sokaknak nagyon tetszett – legalábbis ezt jelezte több ismerősöm, szóban is, írásban is –, ezért természetszerűleg írjak még róla, hiszen van mondanivalóm. Van, az előző tapasztalataimmal való összehasonlítgatásokon túlmenően is.

Kairó, Citadella, Mohamed Ali mecset

Mert mit ad Isten, alig érkeztünk meg Egyiptomba, november 14-én este hét óra előtt tíz perccel – illetve valamivel hamarabb, mert csodálatos módon menet is, jövet is a menetrend szerinti időnél néhány perccel korábban szálltunk le –, még a csomagkiadó futószalaghoz sem jutottunk el, azaz egész pontosan du. hét óra egy perckor befutott telefonomra az első sms. Ebben a külügyminisztériumunk nyomatékosan figyelmeztetett (MAE recomandă ferm cetățenilor români), hogy kerüljük el a Sínai-félszigetet (să evite deplasările în zona peninsulei Sinai). Ahhoz, hogy pontosan tizenegy nappal később, november 24-én 14 óra 20 perckor, miután fél tizenkettőkor, illetve szinte negyedórás késéssel elhagytuk a kairói repülőteret – szétfusson a hír a világban, hogy a Sínai-félszigeten az eddigi leggyilkosabb terrortámadást hajtották végre. Egy szufik által látogatott mecsetben robbantottak: a 235 halálos áldozattal és száznál több sebesülttel járó cselekedetet egyetlen szervezet sem vállalta azóta sem. És hogy az Iszlám Állam (vagy ki tudja még ki?) nem tétlenkedik, illetve, hogy állandó rettegésben tartja az országot, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az az állandó szigorú ellenőrzés, amelyet a repülőtereken és minden jelentős, turisták által látogatott helyen mi is megtapasztaltunk. Belföldi járatokon is minden alkalommal átvilágították nemcsak a csomagjainkat, de a lábbeliket is, és mindannyiunkat mindig meg is motoztak. Ezzel a ceremóniával jártak a múzeumlátogatások, de a kopt negyed megtekintése is Kairóban. És még egy furcsa adalék a repterekhez, hisz ott találkoztam ezzel: ha két ember között csak egy picit is paprikássá vált a hangulat, azonnal közbeléptek a mindenhol jelen lévő rendőrök, és mosolyogva, integetve, de határozottan jelezték, hogy csendesebben vigadjanak, nyugodjanak le a kedélyek. Furcsa volt.

Parolázók Egyiptomban

Mivel elég sok szabad időnk volt, belekóstolhattunk a mindennapok forgatagába. A legszembetűnőbb, egyben legismerősebb tapasztalatom a hazugsággal volt kapcsolatos. A hazugság, amely gyakran úgy jelenik meg, mint megbocsátható, sőt elismerésre méltó közösségi tett. Hisz célja az, hogy a saját közösségén – népén, népcsoportján, szakmai vagy egyéb érdekcsoporton – kívülit becsapja, illetve úgy manipulálja azt, hogy a hazudozó vagy a csoport, amelyhez tartozik, hasznot húzhasson belőle. Rendszeresen találkoztam ott emberekkel, akik szemrebbenés nélkül épp azt állították – arra esküdtek, ha kellett –, ami abban a pillanatban előnyt jelentett számukra, vagy amit szerintük a másik hallani akart, mert ezzel szándékozták azt maguk felé fordítani, akkor is, ha egy pillanattal azelőtt az ellenkezőjét bizonygatták ugyanolyan vehemensem. Az árus, aki egy dollárért kínálta az öt sálat, hat szobrot vagy két ruhát, azonnal megváltoztatta árait, ha valami iránt érdeklődni kezdtem. S ha emlékeztettem az eredeti ajánlatára, akkor szemrebbenés nélkül, nevetve vagy esküdözve mutatott másikat egy dollárért, esetleg csak ismételgette, hogy ez valójában 10–20 vagy akármennyi dollár, euró vagy egyiptomi font, és persze jóval többet ér, és egy dollárt ezért sosem mondott. Hasonló fecsegéssel, győzködéssel, esküdözéssel, gyorsan változó állításokkal szoktak rendelésre is berontani a gyakran hasonló küllemű hazánkfiai, de sokkal jobban fésült, egészen magas polcokon elhelyezkedők is menetrendszerűen használják a stílust.
Az egyetemet végzett, egyelőre egy nejű, de Magyarországra szabadsága idején talán a másodikért járó Mohamedünk is hasonlóan járt el. A kairói múzeumban rábeszélt a fotójegy megvásárlására – pedig a legfontosabbnál, a Tutankhamon sírjában talált kincseknél – nem lehetett fényképezni. Ki volt téve az áthúzott fényképezőgép, azaz a tiltás! És az őr bizony nagyon figyelt, vad oroszlánként szaglászott a kis teremben. Mikor ezt utólag többen is szóvá tettük, jeles vezetőnk azt mondta, hogy ő jót akart, s ott csak az őrök akartak pénzt keresni azzal, hogy nem engedtek fotózni, és mikor a kitett táblára hivatkoztam, teljesen kiborult, illetve letagadta, hogy volt ott olyan. Akkor is, mikor többen bizonyítottuk a létét. Aztán később arra hivatkozott, ezúttal a saját idegenvezetőnkre bízva a közvetítést, hogy Egyiptomban állandóan változnak a dolgok, és ezért sosem lehet tudni, hol mit szabad és mit nem. Persze ebben is sok igazság van.
Azt pedig nem is tudom, melyik magatartáshoz soroljam, amit egyetlen Mohamedünk a Királyok Völgyében tett. Ott ékesszólóan lebeszélt a drága – valóban drága: 300 egyiptomi fontnyi, azaz kb. 20 dolláros – fotójegy megvásárlásáról, mert állítólag az árusoknál sokkal olcsóbban lehet nagyon jó minőségű fotókat, képeslapsorozatokat és könyveket találni. Mint ahogyan tulajdonképpen mindkét idegenvezető szinte egyáltalán nem utalt a sírok művészi-esztétikai jelentőségére, de sok más objektuméra sem, inkább mindig mindennek csak a történelmi-archeológiai fontosságát emlegették. Miközben a királysírok belseje az egyiptomi maradványok talán legszebbike volt. Az ott tébláboló árusok pedig kínáltak ugyan fotókat, de azok nem a lényegről szóltak és ráadásul gyenge minőségűek voltak (mint máskor is, máshol is).


Ezek után az, hogy minden manőver célja a helyi termelők és kereskedők megélhetését szolgálta, nem szorul különösebb bizonyításra. Talán az sem, hogy a turista, különösen, ha fehér ember, maximálisan kiszipolyozandó – minden téren és mindenképpen, mert ez is ugyanilyen evidenciává vált igen rövid idő alatt. A legfontosabb cél: mindent megvetetni, mindent megfizettetni vele, lehetőleg úgy, hogy abból minden hazainak haszna származzék. A program része volt – mint más harmadik világbeli országokban is – egy papiruszműhely, egy alabástrom- és gránitfaragó manufaktúra, meg egy (szinte nagyipari szintű) fűszerbolt meglátogatása is. És nem véletlenszerűen válogatták ki, melyik a felkeresendő: hisz Mohamed már-már fenyegetőzött, ha a megcélzott üzlet mellettibe akartunk bemenni.
De mindezen túlmenően, a fűszervásárlás igazi élmény volt. Talán az egyik legnagyobb az összes eddigi közül, anélkül, hogy az okát pontosan tudnám. Tény, hogy sok színes borssal – ennyire vörös és élénkzöld színűt eddig sosem láttam! – valódi sáfránnyal, remek ízű hibiszkuszteaporral és afrikai mogyoróval tértem haza. Az már más kérdés, hogy mindez szinte aranyárban!

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.