Dr. Kiss András: Egy váradi orvos visszaemlékezései Magyarországon

28

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt.

Tavaly októberben Bihardiószegen jártam, megnéztem többek között a patikát, ahol a nővérem hosszú éveken át gyógyszerésznő volt, és az omladozóban levő Zichy-kastélyt, amely egykoron a szőlészeti és borászati szakiskolának adott otthont, ahol a sógorom szaktanárként oktatta a nebulókat, akik a szépen feltakarított pincében, a mértanilag is tökéletesen elhelyezett hordókból nádszállal szívták ki a bort, amikor éppen félrenézett. Az idevezető út mentén már nem lehetett látni a határ menti katonai őrtornyokat, habár úgy tűnt, egyet mementóként mégiscsak meghagytak. Megálltam a közelében és elgondoltam: hányan meg hányan próbáltak itt, a Ceauşescu-diktatúra utolsó éveiben, átvergődni a zöld határon, hányan próbáltak más határszakaszokon, a Szamoson úszva vagy a Dunát átevezve menekülni. És hányan adták be a kitelepedési papírjaikat, hogy azonnal kivágják a munkahelyükről, potom árért elkobozzák a házaikat és bedeszkázott bútoraikkal nekivágjanak Magyarországnak. Soha nem lehetünk mások sorsának a megítélői, mint ahogyan soha nem dönthető el: az volt a bátor, aki ment, vagy az, aki maradt. Létezett viszont két olyan Erdély-ismerő, Erdély-szerető ismerősöm, akikről soha nem gondoltam, hogy elmennek: az egyik Beke György(1927–2007), a másik dr. Kiss András(1928). Beke végigjárta és megírta Erdély valamennyi zegét-zugát, a világra nyitott nagyváradi Kiss doktor, a jól ismert szívgyógyász pedig olyannyira jártas-otthonos volt Erdély művelődési életében, oly sok képzőművész, színész barátja volt, miközben maga is mindig készen állt arra, hogy különösképpen a Belényes és a Fekete-Körös vidéki magyarság sorsáról, embereiről írjon tanulmányaiban. A sors paradoxonja, hogy mindketten 1989 decemberében mentek el, néhány nappal azelőtt, mielőtt a rendszer összeomlott, és romániai létezésük alapjainak a felszámolása nyomán a visszautat már nem volt ahová megtenniük. Ami nem jelenti azt, hogy nem jártak-járnak haza Erdélybe. Beke György megjelentetett még jó néhány könyvet, dr. Kiss András pedig pócsmegyeri körorvosként és immár nyugdíjasként továbbra is váradinak tartja magát. Három könyvben, közel ezerötszáz oldalon írta meg visszaemlékezéseit, amelyek átfogják a huszadik századot és valamiképpen érintették őt és a családját. Szovjet hadifogság, Auschwitz, osztályharc, ’56-os forradalom miatt kicsapott és fizikai munkára ítélt orvostanhallgatók, kényszerkihelyezések, romániai uránbányászat, magyarországi románozás az erdélyi menekültekkel szemben, és még sok-sok olyan töredék, amelyek megmutatják, hogy milyen is az erdélyi magyar sorsra lefordított történelem.

Nagyvárad, 2015. A könyvet készítette könyvmester.ro, a kis példányszámú könyvgyártás szakértője. Borító: a szerző fotói

Székedi Ferenc

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek