Dr. Antal Sándor (1957. 05. 16. – 2015. 06. 08.)

94

Egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Székelyudvarhelyi Tagozata tanulmányi igazgatója07_antal

A kegyetlen hír mindenképp kegyetlen, akár számítunk és felkészülünk rá, akár nem. Ezt én már csak tudom. Szóval tudtuk, és bekövetkezett. Lezárult egy, a közösség malmaiban őrlődő élet a sok közül.
A Kőrispatakon, Udvarhelyszék csendes „Partiumában” töltött gyermekévek után Antal Sándor életében az udvarhelyi gimnázium következett, 1972 és 1976 között. Én ekkortól ismerhettem.
Sándor más volt, mint mi, a beat-nemzedék városon nevelkedett, polgárpukkasztásban versengő fiataljai. Akkori hátrafésült, petőfis hajviselete is más, mint a mi társaságunk gombaszerű vagy borzas üstökei. És ez a komoly külső hasonló belső tulajdonságokat jelzett: világos céltudatosságot, ennek érdekében pedig kitartó kemény munkát. Az udvarhelyi gimnáziumban, mely a mérnöki és almérnöki karok egyfajta előképző intézménye volt, ez nem volt könnyű vállalás. Meg kellett vívni a reál szakos tanárok rábeszélő igyekezetével, és határozottan vállalni: márpedig én mást akarok, és kész. Sándor pedig végigküzdötte ezt az utat.
Apám kedvenc tanítványai, akik ama kegyben részesültek, hogy bejáratosak legyenek hozzánk, érdekes módon – mentoruk rendszerető, szinte pedáns tartásával kiáltó ellentétben – többnyire bohém költői lelkek voltak. Sándor, aki közöttük megkülönböztetett figyelemnek örvendett, merőben más volt, mint ők: nem hitt a pusztán zsigeri eredetű és erejű költői zsenialitásában, csak a kemény munkával szerzett tudás hatalmában. Az élet pedig őt igazolta.
Persze nem könnyedén: az első egyetemi felvételije – de hiszen ez csaknem törvényszerű volt az akkortájt Udvarhelyről humán szakra felvételizőknél – nem sikerült. Katonai szolgálat következett, majd rögtön utána a sikeres felvételi. Hogy milyen lelki és szellemi energiára van szükség egy másfél éves tervszerű butítás után ezt meglépni, csak azok tudhatják, akik megtették.
A kolozsvári egyetem Bölcsész karán, megszerzett magyar–orosz szakos tanári oklevél birtokában 1982 őszétől Marosludasra került, általános iskolai tanárként. Megismerkedett a szórványbeli magyar nyelvű oktatás gondjaival, és tehetsége szerint küzdött ezek enyhítéséért. Családot alapított, járta az élet útját. 1990-ben lehetőséget kapott az Udvarhelyre való visszatérésre, és élt vele: a Benedek Elek Tanítóképző magyar nyelv és irodalom szakos tanára lett, majd 1995 és 1999 között az intézmény igazgatója. Ezt követően, 1999 és 2001 között elvállalja a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium igazgatását. 2000-től kezdve tanít a Babeş–Bolyai Tudományegyetem helyi kirendeltségén, amelynek 2007-től tanulmányi igazgatója. 2013-ban nyerte el az egyetemi docensi fokozatot.
Tagozatvezetői munkája küzdelem volt: küzdelem a vidéki kirendeltség valós szellemi értékeinek, lehetőségeinek elismertetéséért az egyetemi vezetés köreiben, ugyanez sokáig a helyi hatóságok irányában is, küzdelem a székhelygondok megoldásáért, ezen belül bár a minimálisan szükséges infrastruktúra folyamatos biztosításáért. Mindez, messze túl a személyes érdekeken, azért, hogy a magyar pedagógusképzés ne szakadjon meg éppen abban a városban, amely ennek egyedüli folyamatos helyszíne volt Erdélyben. Mert mi tudjuk, amin sokan szeretnek átsiklani, hogy 1927 és 1940 között egész Nagy-Románia területén egyedül itt képeztek magyar nyelven tanítókat az egyre fogyó magyar iskolák számára.
A küzdelem felőrli az embert. Persze, a szervi bajok aligha ebből születnek, de a velük vívott testi-lelki hadakozás erőtartalékai mások egy stresszmentes közegben. Betegségét hittel, bölcs nyugalommal és méltósággal viselte.
Távozása pótolhatatlan veszteség, nehéz pillanatokban feszegeti a hogyan tovább kérdését. Kollégái, akik maradunk a páston, emlékének úgy próbálunk adózni, hogy nem engedjük megszakadni azt, ami mindeddig folyamatos volt: itt, Udvarhelyen, felkészült embereket képezni a magyar emberpalánták okítására.
Ez utóbbi dolog felől, Sándor, nyugodt lehetsz. A többi pedig, hidd el, lesz valahogy… Nyugodjál hát békében!
Hermann Gusztáv Mihály

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.