Disznó a csűr tetején

67

Nagymama, a disznó felrepült a csűr tetejére! – szaladtam be lelkendezve kisgyermekként a konyhába, ahol Anna nagymama tett-vett, mint mindig, hogy a nyári vakációban nála vendégeskedő unokái jól érezzék magukat. Ebben nem volt hiány, ugyanis a városon nevelkedett lurkóknak mi egyéb lehet érdekesebb, mint a mindenféle kincseket rejtegető csűrben az odor és a hijú felleltározása, az illatos szénában való hempergés, vagy az amerikai űrhajósok holdmodulja leszállásának modellezése a tyúkketrecben. Holdat nem, de csillagokat láttunk, mikor nagymama felfedezte ruhánkban, hajunkban a holdraszálláskor szerzett tyúktetűt. Nos, lelkendezve rohantam be a konyhába, s halálkomolyan újságoltam, hogy a disznó felrepült a csűr tetejére. Korban közel álló, a falusi terepen hasonlóan esetlenül botladozó unokatestvérem nem túl meggyőzően próbálta igazolni állításomat. Nagymama, egy mosoly kíséretében vékony bütykös ujjaival megvizsgálta homlokunkat: a láz beszél-e belőlünk vagy csak ugratni akarjuk…
A disznóvágásokat azonban nem szerettem. Nem értettem, miért kell felkelni hajnalok hajnalán ahhoz, hogy szegény párát – amelyet még előző nap finomságokkal etetgetett (nincs finomabb a disznóknak főzött, meleg aprópityókánál!), s hátát kedvesen vakargatta nagymama – fülhasogató sivalkodás közepette leszúrják. Ilyenkor kezemet a fülemre tapasztva fúrtam arcom a párnába, és fejemre húztam a paplant – mindhiába, mert a sivalkodás mindenen áthatolt. Mondták is, ne menjek ki, mert a disznó nem tud kiszenvedni, ha sajnálják. Miután csend lett, már élveztem a nagy sürgés-forgást, a friss bőrt is szerettem, de nem értettem, miért mondják finomnak a rágós fület, farkat. A véreshurkánál finomabb falatot viszont nem sokat tudok elképzelni.
Később, kölyök koromban városlakóként is arra kényszerültünk, hogy disznót neveljünk, vágjunk. Nem töltött el örömmel a pajta takarítása, sem a moslék elkészítése, a moslékosveder cipelése – de megtettem, megtettük, mert olyan időket éltünk, amikor gondot okozott a hús beszerzése. Jött a tél, jött a disznóvágás ideje, s bár sajnáltam a szegény párát – mint már tudjuk, ilyenkor nehezen múlik ki! –, nekem jutott az a nemes feladat, hogy tartsam a vérestálat. S tartottam… Nem csorgott, csak csepegett a vér. Sajnáltam… A mészáros újból szúrt és fordított egyet a késén, s immár a vér úgy folyt, ahogyan kellett. A tál megtelt, s apám szólt, hogy öntsem ki a vért. Számára egyértelmű volt, hogy a nagy tálba kell tölteni, számomra azonban nem volt az, így az adag vér az udvari lefolyóban kötött ki. Persze, közölték velem, hogy az az én véreshurka-adagom volt… Utána nem kellett soha vérestálat tartanom, bár – ha emlékezetem nem csal – disznót sem sokszor vágtunk…
Később, friss házasként apósom bízott meg azzal, hogy segédkezzek a disznóvágásnál: nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy töltsem a mészárosnak a pálinkát. De figyelmeztettek, hogy rendesen iszik, így rendesen töltsek, hogy ki ne száradjon a torka. Magamhoz vettem a pincéből felhozott pálinkásüveget, a mészáros poharát, töltöttem neki, s kínáltam, úgy ahogy a parancs szólt. A mészáros elköszöntötte a poharat, egy gyors mozdulattal letöltötte a torkán… s utána akárhányszor kínáltam, többet nem kért. S még erre az emberre mondják, hogy szereti a pálinkát, hogy részeges? – csodálkoztam. Jó későre apósom is úgy döntött, hogy inna egy pohárkával. Hoztam egy tiszta poharat, töltöttem, apósom elköszöntötte az italt, s lehajtotta a torkán. Utána suttogva – hogy sokan ne hallják – kérte, hozzak másik üveget a pincéből, mert ebben szentkirályi borvíz van. Szegény mészáros, azt hihette, hogy a székelyek ilyen gyenge pálinkát isznak…
A gyermekkor elszállt, a nagyszülők után a szülők is emlékké nemesültek. Maradtak a gyermekkori emlékek, amelyekben a fantázia keveredett a valósággal: a disznó felrepült a csűr tetejére.

Sarány István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.