Díjazottak

63

Egy 2017-es felmérés adatait futom át – arról szól, hogy átlagban tíz európai polgárból háromnak nincs megtakarított pénze. Sem a bankban, sem a matrac alatt, a malacperselyt is csak ajtótámasztónak használja. Azoknak a helyzete sem derűs, akik rendelkeznek valamennyi megtakarítással: 36 százalékuk esetében ez a félretett pénz legeslegtöbb háromhavi fizetésnek megfelelő összeg, lényegében annyicska, hogy elég egy szerda délutáni illúzióvesztés, s elfolyik. Meg kell jegyezni, hogy a zsebben turkálás egy – nálunk is számottevő jelenléttel és piaci részesedéssel bíró – nemzetközi pénzintézet megbízásából készült, nem titkoltan azért, hogy a megtakarításokra, pontosabban a (banki jellegű) befektetéseken elérhető alacsony hozamok kompenzálási lehetőségeire terelje a figyelmet. Ám ettől még az adatok relevánsak.
Előrebocsátom, hogy nincs olyan nagy baj. Luxemburgban. Ugyanis az odavalósiak csak 13 százaléka nem rendelkezik félretett pénzzel. Romániában ez az arány 45 százalék, vagyis mondhatjuk, hogy minden második ember egyik hónapról a másikra él, nyomban feléli azt, amivel rendelkezik. Mondhatnánk mást is, de a múltkori jegyzetemben már használtam egy csomó csúnya szót.
Vissza európai horizontokra: a válaszadók 71 százaléka rendelkezik tehát valamennyi tartalékkal, de közülük minden háromegészhatodik (36 százalék, na) jelezte, hogy ez a megtakarítás maximum háromhavi fizetésének felel meg. Tudni vélem a magyarázatot a most a csillárra döfő mutatóujjukra: hát persze, hogy Angliában vagy Németországban nem úgy mérik a havi bért, mint nálunk, miközben a tejhústojásvajmotorina viszont itt is (majdnem) ugyanannyiba fáj. De ezen most ne húzzák fel magukat, mert Románia a legtöbb háromhavi fizetésnek megfelelő megtakarítással rendelkezők között most nincs az utolsó helyen. Hanem eggyel megelőzi Törökországot. És különben is, deszkurkáljuk magunkat: az, hogy nincs pénz, nem újdonság, mert hát eddig sem igen volt, kelleni viszont kellett, ezért szereztünk. Csak feltettük a sapkát, elsétáltunk a bankig, levettük a sapkát, és kértünk szépen kölcsönt. (Technikai okokból megjegyzem, ha a szóban forgó fejfedő csak a szemet szabadon hagyó símaszk volt, de Ön mégis levette a bankban, akkor az öreg hiba, de most már mindegy, meg hát ez esetben úgysem olvassa a jegyzetet.) A személyi hitellel rendelkezők aránya – figyelem, ebbe az ingatlanhitel nincs belekalkulálva – Romániában 57 százalék, és ezzel megint csak a törököket tudtuk magunk mögé utasítani. Mondjuk, kedves a havi törlesztésű személyi kölcsönöket is firtató kérdésfelvetés egy pénzintézettől:
– Mondja, Mari néni, hát hogy nincs magának megtakarított pénze?
– De hát kedveskéim, ha maguk minden hónapban elkérik?
Vagyis „lakosságfelileg” úgy vagyunk járva, mint én lakótelepi kölyökkoromban a disznóbőr focilabdával: az enyém volt ugyan, csak hát a nagyok sötétedésig játszottak vele.
Az adatsor fut még egy kört alacsony befektetési hozamok iránti aggodalomból, de ezt most talán hagyjuk, biztos vannak elegen Európában, akik ezen piszmognak. Ami minket illet: a fentiekből elég világosan megállapítható, hogy hiába állunk rá a bukszánkra, attól nem látszunk jobban.
És végül a felmérés készítői nekünk szögezik a kérdést: ha az aktív munkavégzők nem rendelkeznek megtakarítással, hogyan boldogulnak majd, amikor a bevételi forrásuk megszűnik. Röviden: hogyan tartják fenn magukat nyugdíjaskorukban?
Hát, ha tőlem kérdezik, akkor nem tudom. Mondjuk, más se nagyon, szerintem az sem mind, aki pedig azért kapja a fizetését, hogy tudja, mi lesz a nyugdíjjal. Nem csoda, már maga a fogalom is ködösít: a nyugalom az ugye békés, zavartalan állapot, a díj pedig a teljesítmény jutalmazását, elismerését szolgáló valamilyen juttatás, ez esetben járandóság. Erre fel meg, ha körülnézek, azt látom, hogy a kategória egy csomó érintettje ahelyett, hogy tisztelné a definíciót, remegősre idegesíti magát, hogy miként ossza-szorozza a már említett díját úgy, hogy nyáron ki tudja fizetni a téli közköltség egy részét meg a kisbolti füzetbe felírtakat, plusz gyógyszer. Ilyen szempontból egyenesen preventív jellegű, hogy feszt kitolják a nyugdíjkorhatárt, mert így később kell idegeskedni. (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a Magyar Értelmező Kéziszótárban a főcímszavak sorában a nyugdíjat a nyughatatlan és a nyughely követi.) Az országban ma hivatalosan kevesebb mint 20 millió ember él, abból még pár millió csak hivatalosan, egyébként külföldön, és ami maradt, abból több mint 5 millió nyugdíjas, kb. 4 millió pedig kiskorú. Tessék számolgatni (egyébként sem árt hozzászokni, jeleztem már a közköltséges egyenletsor esedékességét). Ugye, az jött ki, hogy nem üti a széle a hosszát, legalábbis idővel sehogy sem fogja. Azért, hogy ne mindenen nekünk kelljen idegeskedni, kedves emberek kitalálták a hatékony öregkori ellátást. Ilyen ez a haladás: nagyanyámnak kollektívnyugdíja volt, nekem többpilléres lesz. Állami nyugdíj plusz kötelező magán-nyugdíjpénztári nyugdíj, és akkor erre már csak egy önkéntes nyugdíjpénztári alapot kellene gründolni, vagy más jó hozamú befektetést, vagy legalább készpénzes megtakarítást – nyilván errefelé kacsintgat az ismertetett felmérés is –, és akkor kikerekedne egy igazi, nem hivalkodó, de azért feltartott fővel viselhető, méltányos, szerethető: nyugdíj. Ergo, hogy ne kopjon fel az állunk, félre kellene tenni valamennyi pénzt, hogy majd legyen. Abból, ami nincs. Remélem, érthető.
De hogy a témában bár egy valamirevaló tanáccsal is szolgáljak: az interneten elérhető egy rakat virtuális nyug­díjkalkulátor – csak be kell pötyögni néhány adatot, s az elmés szerkezet kiszámolja, mire számíthatunk öregségi ellátásként. Na, ezt ne tegyék.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.