Dana Gheorghiu: Pisti bácsi

59

Kétnaponta átugrottunk a lábán. (Mikor kiküldtek a sarokra kenyérért.) Ahhoz, hogy elérjünk a pékségig, el kellett haladnunk a kocsma mellett. És ő majdnem mindig ott volt. (Ülve, a falnak támaszkodva. Hosszú lábait kinyújtotta. Feje a mellére hullott, sapkája a szemére csúszott. És nadrágjának eleje nedves volt. Nagyon sovány volt.)
Persze, akár ki is kerülhettük volna. S lehet, hogy eleinte, amikor még tartottunk tőle, meg is tettük. Félelmünk fokozatosan elszállt. Meg hát miért kerüld ki, és még a villamosra is figyelj, ha gyorsan érkezik, nehogy elérjen és a kereke alá rántson, s kéz vagy láb nélkül maradjunk, vagy akár még szörnyűbb dolog is történjen, mint ahogy otthon figyelmeztettek, nyomatékolva a szavakat, hogy eszünkbe véssük az intelmet – ha így sokkal egyszerűbb. Meg hát legalább olyan mértékben izgalmas is.
Idővel már versenyeztünk: ki ugrik távolabb? A kenyeresszatyrokat felsorakoztattuk a fal mellett, védett helyen. Kiszámolóval választottuk ki azt, aki őrködni fog. Aztán egyenként lendületet vettünk a rajtvonal mögött. És átugrottunk Pisti bácsi lábán. (Pali, Ibi, Radu, Alex, a Fischer testvérek, Christel és Olga, vagy aki éppen ott volt.) A landolás helyét krétával jelöltük meg. A nyertes friss sós kiflit kapott jutalmul, amit összeadott aprópénzünkből vásároltunk. Ráadásul a sportolók büszkeségében is részesült. Megérdemelte.
A Török Herceghez címzett helyen a legkitartóbb vendégnek bizonyult. Már reggel ott volt. (Kilenc óra tájban tűnt fel, magasan, sosem sietősen, félrehúzódott az asszonyok elől, utat engedve nekik. Köszönöm, rezzent össze egyikük-másikuk, meglepődve azon, hogy vannak még udvarias férfiak! Ő meg hallgatott, méla mosollyal. Szemével követte, de úgy tűnt, hogy nem látja. Üres volt a tekintete.) Mellkasán szebb időket is megélt szaténmellény feszült, frissen borotvált volt, s ruháin is imitt-amott eljárt a ruhakefe, így festett érkezéskor. Délre azonban már teljesen kész volt.
Egy szép nap Sabina néni mesélte, szemét rajta tartva (mikor rajba gyűltünk a szemközti járdán, s árnyékba húzódva vártuk, hogy az útkereszteződésbe meghozzák a petróleumot, mindenikünk őrizte a szivattyú előtt szépen felsorakoztatott kannáját, egy-egy pillantást vetve rá), szóval mesélte Sabina néni, aki füzeteibe titokban mindannyiunkról, az utca lakóiról mindent feljegyzett, de még a Iepurelui, Tigrului vagy a Bicaz utcában lakókról is (csak vénségére mutatta meg, év és házszám szerint írt rólunk, születésünk pillanatától egészen addig, míg némelyikünk elindult a Jó Világ felé, ő tudta mindenkiről, hogy mit ér, hogyan irányítja életét vagy hagyja magát sodorni, miként a hullám a rajta lovagló delfint, hány gyermeke volt, hány felesége vagy férje, hány rokona, tudott minden kusza szerelmi vagy vagyoni ügyről, csalásról, a rá szakadt bajról, mindent lejegyzett, semmi nem kerülte el a figyelmét, csak éppen kérdezni kellett), felvilágosított:
Pisti bácsinak, akárcsak ikertestvérének, Tibornak mindene megvolt fiatalkorában. Az öreg Tóth – mint ahogy előtte János úr, a nagyapa – értett az üzlethez és három boltot tartott fenn. Egy cipőboltot, nagyságáknak a Kossuthon, ahol csak vékony és puha natúr bőrből készült cipőt lehetett kapni, a másik kettőben bútort árult. (Valahol a Józsefvárosban, egymáshoz közel, már nem is tudom pontosan, hol álltak, de valahol a vár környékén, mert ott éltek a pénzesebbek.) Szépen lakkozott szekrényt, kanapét és kecses, csavart lábú ovális asztalt hozatott rendelésre Bécsből vagy Budáról. Ő is nagy úr volt, csak hogy tudjátok, tudta, hogyan kell viselkedni az emberekkel, nem hordta fenn az orrát! Karácsonykor és húsvétkor ajándékot osztogatott alkalmazottjainak és szomszédjainak (Az Apollón, így mondtuk a mozi neve után. Mikor kicsi voltam, én is ott laktam, házban, a park mellett, úgy ismerem a helyet, mint a tenyeremet; mikor hozzámentem Iosifhoz, akkor költöztem ide, hozzátok, megértettétek?)
Magához ölelte Christelt. Egyik kezét a fejére tette és gondosan félresimított egy hajtincset a homlokáról. Majd Radura és Palira nézett, szóra nyitotta a száját, de elnémult, hagyta, hogy a minden neszt elnyomó nagy csörömpölésével elhaladjon a villamos. Sabina kihasználja a pillanatot, mély lélegzetet vesz, hogy vérszegény erejét és szufláját pótolja. Meleg van már itt az árnyékban is, holott még dél sincs; a túloldalon, a tűző napon Pisti bácsi pecsenyére sült (de nem törődik vele, az is lehet, hogy javára válik!). Hátraveti a fejét és halk, remegő horkolásfoszlányt hallat. Pali röhög, könyökével megbök és horkant, Pisti bácsit utánozva, de Sabina néni megszidja és nullásgéppel nyírt kobakját nevelő szándékkal meglegyinti. Nem szabad csúfolni a felnőtteket, okít minket, s másokat sem, mert szemmel tart minket, s alázatos tekintetét a háztetők fölé emelte. Vagy még fennebb. Mi is arra nézünk. Csendben ülünk és a kékséget kémleljük: hátha ma megnyílik! S a szikrázó tisztaságú égbolt könnybe lábasztja szemünket.
Klári, az anyja egy szépség volt, bukórepülésben zuhan vissza tekintetünk az aszfaltra az ismert hang hatására, s mielőtt férjhez ment volna, az Opera primadonnája volt. Nagy betűkkel írták a nevét a plakátokon; mind vergődtem, hogy nincs pénzem, pedig vonzottak az előadások. Egy szép nap észrevett, gyere ide!, szólt rám, én meg körülnéztem, hogy kihez beszél. Egy jegyet adott nekem. Akkor még másként volt (mondja, és suttogó hangja kedvessé válik, új, eddig ismeretlen hangszínre vált), az emberek megállapodottabbak voltak, szinte mindenki ismert mindenkit látásból. A kakasülőn ültem, de valahol elöl. Láttam, hogy mi történik a színpadon, de láttam a termet is. Az aranyozott páholyok úgy csillogtak, hogy káprázott a szemed, csillogtak a csillárok, de a legjobban a nagyságák nyakában briliánsok csillogtak, a dekoltázsukban a mozgás szerint változtatták fényüket. Az urak nyakkendőt viseltek, a nyakkendőtűk kicsiny fejét gyémánt ékesítette, volt mit bámulni. A végén vigasztalhatatlanul sírtam, mikor a bohóc, mert azt hitte a zsákban a lányát megbecstelenítő herceg van a zsákban, megszúrta Klárit. (Ez a darabban volt, akarom mondani.) Míg énekelt, még a szívem dobogása is megszűnt, nem éreztem egyáltalán; s a legvégén tizenötször vonták fel a függönyt, megszámoltam. A karmester is felment a színpadra, őt is felhívták; nekünk meg elzsibbadt a tenyerünk, annyit tapsoltunk; micsoda este volt!
Felénk fordította arcát, amely felderült, fény ült ki rajta valamitől, amit csak ő látott (ismeretlen elegáns nők, fűzőbe szorított derékkal, kikent-kifent urak frakkban, a terem sűrű, illatos melege lenyűgözték az ilyen helyen először megforduló serdülőt, a zene varázsa, a helyzet újdonsága elbűvölte, könnyet csalva a szemébe).
Nagy volt a szomorúság, mikor még fiatalon elhunyt, mellébe harapott a rák. Úgy sírt Tóth, mint a gyermek, bele akart ugrani a sírba. A ruhájától húzták vissza, fogták a karját, de vergődött, hogy kiszabaduljon a szorításból. Klári a koporsóban aludt, ki sem látszott a virágok alól, mellét ellepték a rózsák, a liliomok és a kálák. Még a polgármester is küldött egy Mühle által készített koszorút, mit tudtok ti, az egész város elkísérte az utolsó útján…
– Hogyan halt meg a ráktól? – kérdezte Christel. – Az nem harap, csupán megcsípi az ollójával az ujjad!
– Az egy betegség, lányom, egy rettenetes betegség – válaszolta Sabina magához térve. Sebtében keresztet vetett melle közepére, hogy ezáltal védve legyen. – Ne emlegesd többé, mert az nem jó! – tanácsolta. – Érted? Az ikreket – folytatta, miközben Christel félelmében megkereste a kezemet és az övébe szorította – egyedül nevelte fel az apa, mert többé nem nősült meg. Iskoláztatta őket, gondoskodott arról, hogy a legjobb nevelésben részesüljenek. Egy-két csínyt ők is elkövettek, mint a fiúk általában, de mindenki tisztelettudónak és istenfélőnek ismerte őket. Emlékszem, István, a mi Pisti bácsink szeretett szórakozni, de nem vitt véghez nagy bravúrokat, nem úgy viselkedett, mint azok a suhancok, akiknek folyik ki a pénz a kezük közül. Időnként láthatták, hogy felpattan egy fiákerre: – A Lloydhoz! – rendelte éneklő hangon, elegánsan, s a lovacskák arra a teraszra vitték, amely mellett mi csupán elsétáltunk, mikor este korzóztunk, ott láttam: vidáman udvarolt a jó családból lévő lányoknak, emlékszem, a nagyon disztingvált Wagner lányokra vagy Liuța Pleșára, aki Franciaországba szökött, szépek voltak valamennyien, a fiúk nemkülönben, mindig ugratásra készen, figyelmesek voltak, ha tudták volna, mi következik. Végül mindkettőből ügyvéd lett. Ki-ki a saját praxisával. Megnősültek. Tibor hamarabb, egy gyereke lett. Pistinek nem lett, nem ajándékozta meg fele a Fennvaló. Talán jobb is így.
– Jobb – erősítette meg Christel vidáman, közben Pisti bácsi ébredezni kezdett. Kezét a homlokához emelte, ellenzőt tartva a szeme fölé. Hogy lát-e vagy hall-e minket, nem tudni. Lehetséges, hogy a nappal remegő fehérségében észre vett: néhány elmosódott körvonalú alak, az árnyékban megbújva. Középen egyikük valamivel magasabb. Fején papírcsákót visel.
– Figyel! – jelezte Radu, riadt hangja egyszerre vékony és mély. Kezét a szájához viszi, eltakarva.
– Ne törődjetek vele! – billen meg a papírcsákó, nyilat lövellve a megszólított felé. – Ő sem törődik veletek!
Mikor elveszítették mindenüket, Tóthot megütötte a guta bánatában (eltorzult a szája és lebénult a fél fele), és miután Klári mellé temették, Pisti mintha elveszítette volna az eszét. Mindenhol azt kiabálta, hogy azok semmirekellők, előre eltervezett gyilkosságot követtek el, amiért lecsukatja őket (hogy mit beszélsz?!), de azok lecsukatták, megverték, lábbal megtiporták, alig tudta megmenteni Tibor, ő tudja, szegény, hogy hogyan. Miután szabadult, minden gallyra ment: nem akart az államnak dolgozni semmiképp, és ivásra adta a fejét. Az asszony is elhagyta, de ő nem tágított, mikor beléd ül a kisördög, nem tudsz szabadulni tőle, olyan, mintha másodszor is megnősültél volna. Hogy honnan van pénze, azt a fennvaló tudja, lehet, hogy elrejtett valamennyi tartalékot, vagy feketén dolgozik, valamit csinál, mert másként nem lehet, Jianu senkinek nem méri ingyen a lőréjét.
Két óra tájban magához tért. Bizonytalanul próbált felmagasodni. Könyökével a falba támaszkodva állt fel. Ellenőrizte nadrágja elejét, s ha szükséges volt, begombolta. Imbolyogva továbbállt.
Pista bácsi és csapatunk közé erőtlenül furakodott be a délután. Odúinkba visszavonulva kevésbé érdekelt, hogy mit csinál odakint ez idő alatt. Láthatatlan szivacs törölte végig homlokunkat, és kész, teljesen megfeledkeztünk Pisti bácsiról.
Estefelé visszatért. Visszatértünk mi is, de nem magunkra. A nap végén, kézen fogva vezettek szüleink, nagyszüleink, lecsillapodva vonultunk a Traian térre. Sorba álltunk a Furnicánál. Egy órát, kettőt. Csattogva nyeste az olló élelmiszerjegyeinket. Ezt követően sietve süllyesztettünk mindent a degeszre soha nem tömött szatyorba. Komoran, fontosságunk tudatában és a győzelem érzésével telítve indultunk hazafelé. Otthon már vártak ránk.
Forró falak mentén haladtunk. Szelíd meleg sugárzott belőlük. Néha kézháttal megérintettem őket. A vékony vakolaton át éreztem a téglákat. A házak nyári, enyhén csípős illatát ma is felismerem. (Akárcsak a por illatát eső után.) Amint közeledtünk a sarokhoz, feltűntek Pisti bácsi lábai, elállták utunkat.
Néha tanúi lehettünk a következő jelenetnek: gondosan karján cipelte Mâțu és Gavril, a két notórius szeszkazán, egyik a kezét fogta, a másik a lábát, és vigyázva, mint egy szirmot, helyezték a járdára. Mindig ugyanarra a helyre, könnyű volt felismerni a foltokról. Falnak támasztva. Ülve. Kísérőnk karjába kapaszkodva óvatosan kikerültük.
Tibor szedte össze, mikor tudta. Úgy éjféltájban. Nehezen felemelte, undorral leporolta a nadrágját, s valahogyan menetirányba állította. Eközben csendesen mormolt: nem szégyelled magad, vén ló, nézd meg magad, milyen állapotban vagy, bűzlesz, szégyent hozol ránk, mit szólna anyánk, ha így meglátna?!
Akkor, egyből magához térve, Pisti felegyenesedett. Elkomorodott. Fél kézzel ellökte magától.
– Soha ne emlegesd anyut! – követelte nagy hangon. – Ő angyal volt – sóhajtotta –, ezért még számot kell adnod!
Lágyan leereszkedett az utca kövére, mellére hajtott fejjel, görnyedten, kegyetlen hideg rázta a vállát.

Megjelent a Die Fabrukler. Povestiri din Fabric (Gyárvárosi történetek) (Marineasa Kiadó, Temesvár, 2007) című kötetben

Sarány István fordítása

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek