Csubuk és önpusztítás

174

Vannak olyan beidegződéseink, amelyeket hozunk valahonnan, s akkor sem vagyunk képesek leszokni róluk, ha egyszer rájövünk, hogy tulajdonképpen ártalmasak. Hogy nagyon sok rossz okozói. Olyanok, mint a káros szenvedélyek. Csak megkóstoljuk, kipróbáljuk, s aztán nekünk annyi. Nem dohány-, nem alkohol-, nem drog-, se nem pornófüggőség, hanem mindezeknél hitványabb. Hogy aztán a Trianon hozadéka-e, a Balkánról loccsant-e át a Kárpátokon, nem tudom megmondani, de az biztos, hogy nagyon mélyen belénk csontosodott. Az is lehet, hogy ezek a több nemzedéken átívelő rossz szokások már genetikai módosulásokat és jóvátehetetlen jellemtorzulásokat is okozhattak mindnyájunknál.
Mind beszélhetünk erkölcsösségről, hitről, székely gerincről, de nem vagyunk annyira nagy eresztések, legendásan különbek másoknál, hiszen annak idején ki kellett doboltatni nálunk a faluban, hogy Veress Ferenc hentes elveszítette a késfenő acélját, s aki megkapta, adja vissza. Kétszer is közhírré tették, de a Pestről hozott ritka szerszám soha nem került meg. Senki nem adott vissza semmit. Sok ilyen történt. Volt eset, hogy a csűrből ellopták az összes villát. „Legalább szénát fog velük valaki hányni” – mondogatta nagyapám, mint aki belenyugodott a változtathatatlanba. Aztán negyvennégy őszén, amikor az oroszok végigmentek a vidéken, s véletlenül maradt némi szesz a kocsmákban, azt a derék székely atyafiak ügyesen mind elhordták és megitták. Nehogy megnyüvesedjék. Nyilvánvaló. Nem jegyezték be önként a kontófüzetbe, hogy Szabó János 5 dl vegyes gyümölcspálinkát fogyasztott, sem azt, hogy 5 l rizling jutott Bertalan Mózesnek. Mint ahogyan a zsidó szajrét sem írták fel pontosan előtte, negyvenháromban, nem dicsekedtek vele, csak birtokba vették. És végül, ha akarják, akkor sem lehetett volna visszaadni. Mert nem volt kinek.
Egy öreg hadviselt rokonom mesélte anno, hogy – ugyancsak negyvennégy őszén, valamikor szeptember végén történhetett – megérkezvén Székelyudvarhelyre, a szombatfalvi részen, az Orbán Balázs utcában feltörve találta a Szöllősi-féle borpincét. Elmondta, hogy boldog-boldogtalan „vételezett” belőle, a szétvert hordókból folyt a küküllőmenti, már térdig ért, és ő is megtöltötte a kulacsát, hogy ne vesszen oda. Volt kollégája, aki rohamsisakból, csákóból itta. „Jól­esett – mondta –, de nem azért, hogy nem kellett fizetni, hanem inkább a felszabadultság érzése miatt, hogy vége.” „Aki hazaér visszavonulás közben, az maradjon le! – tanácsolta a székesfehérvári zászlós. – Isten vele! És kerülje az oroszokat! A ruhát, a felszerelést pedig mindenki égesse el!” Aztán elmesélte gyakran, hogy – mivel beszélt németül – leintett egy Wehrmacht-csapatszállító teherautót, s azok odahaza a kapu alatt tették le. Gyermekként nagyon csodálkoztam, és büszke voltam a rokonra, hogy milyen egyszerűen megoldotta alkalmi járművel a végét. És többé senki nem kereste a katonaságtól. Sem a magyarok. Sem a románok. És nem kellett az orosznak sem. Milyen szerencsés végkifejlet! Bezzeg a nagyapám!… Negyvenkilencben vergődött haza, pedig csak pár napra vitték, úgymond igazolásért, valami „dokument” kiállítása végett csalta magával a szovjet.
Visszatérve a rossz szokásokhoz. Felülök – mondjuk – nagy ritkán egy távolsági buszjáratra, s fizetek. Hangsúlyoznom kell a vezetőnek, hogy „…ig” szeretnék egy jegyet. „Alsófelsőszenthomoródküküllőszé­kelynagykicsifalváig”. Mindig bemondom a település nevét. És a sofőr – kényszeredetten – letépi a megfelelő bilétát. A derék utastársak, a profik azonban szorongatnak egy-egy öt- vagy tízlejest a markukban. Ők többnyire bizalmas „navétások”, s mondják, hogy „eheré” a falu végéig, a keresztfáig, a csengettyűig, a korcsomáig mennének. És egy bizalmas pillantással megértetik a szándékot. Zsebbe megy a tarifa a plusz apró szívességért. Hogy aztán a „patron” kiveszi a buszt? Minek járjon, ha nem kifizetődő. A sok apró „csubuk” lassan, de biztosan elfűrészeli a szolgáltatás gyenge ágát. És akkor a faluról ingázó formaruhás biztonsági őr majd válla fölé emeli a város szélén karját, s hüvelykujjával integet a ködös tájban. Kerül majd alkalmi, hiszen a mód nagy, sok személyautó közlekedik. Mostanában, ha úgy adódik, még a fehérnépek is megállnak. És ki tudja? Főleg, ha legény az ember, hátha leesik valami. Vagy pedig ott áll órákig, s szidja a rendszert. Hogy rossz. Hogy semmit nem ér a nagy demokrácia. Nyáron meleg van. Télen pedig hideg. Az ember csontjáig hatol a hideg ebben a mocsok időben, míg sorsára vár a város szélét jelző rozsdás helységnévtábla közelében, s menne, ha tudna.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek