Csóka

61

Akkor már tudtuk, mai divatos fordulattal, hogy „baj van neki az emeleten”. Csak a szemébe kellett nézzünk, s már láttuk. Zöld szemei voltak, s ha valami váratlan, számára nem kívánatos dolog történt, hirtelen színt váltottak, elkezdtek sárgállni. De nem törődtünk vele. Azt hiszem. Többnyire úgy tettünk, mintha észre sem vennők. Legalábbis én. A többiek mind kiszámíthatók voltak, az ember tudta, meddig mehet el velük, ő nem. Például váratlanul felállt, s a legközelebb állónak lekent egy pofont. Sosem válogatott, nem volt „tisztelet” benne senki iránt. Csak úgy fölállt, még az arca se rezzent, azt gondolhatta az ember, valami eszébe jutott, s már ütött. „Az jutott eszébe” – mondta ilyenkor Babos Csaba. „Épp az. Amíg egyszer meg nem kapja az emberét.” Mindig a szemét kellett lessük. Persze az, hogy ilyenkor nem tisztelt senkit, engem dühített a leginkább. Úgy éreztem, valakit kellene tiszteljen is, s az a „valaki” én voltam. Mögöttem is voltak már „komoly” verekedések. Vér is folyt. Igaz csak a Babos orrából, de a vér az vér. Még ha csak a Babosé is.
Valahányszor verekedtem, az volt a szokásom, hogy mindig az ellenfél szemébe néztem. „Fogtam” a szemét. Ilyenkor persze az csak arra koncentrált, hogy ő is a szemembe nézzen, vagy legtöbb, hogy ne rebbenjen meg a tekintete, s akkor váratlanul ütöttem. Kipróbált, jól bevált módszer volt. Persze, akkor még nem tudtam, hogy mindez vele nem megy. Hogy ő nem úgy reagál, mint a többiek. Amikor megtudtam, már késő volt. Olyannyira késő, hogy a szemöldököm föl volt repedve, a szám prémje meg kihasadva. Ha kívülálló lettem volna, azt is mondhatnám: gyönyörűen elvert. Csak éppen nem voltam kívülálló.
A legérdekesebb az volt, a saját fegyveremmel vert meg. Azzal, hogy nem nézett a szemembe. Egyszerűen nem nézett sehová. Csak ütött. Minden rendszer nélkül. Aznap, amikor először akaszkodtunk össze, éppen Babos Csabát verekedtettük Bodnár Pistivel. Babos Csaba a szomszédom volt, s neki volt a legszebb lánytestvére, s ez önmagában is olyan érv volt, hogy csak őt támogathattam. Ráadásul csak füttyentenem kellett egyet az udvaron, s Csaba mindig „kéznél volt”. Pisti „jövevény” volt a faluban, az apja tanító volt, nyafogott, játszotta az úrfit, amit nem bírtam elviselni. Csóka persze, talán elvből, vagy talán mert olyan volt a természete, mindig a gyengébbeket támogatta.
Ekkor már késélen forgott a vezérségem is – épp a Csóka kiszámíthatatlansága miatt –, pedig gondolatban mindig egyezkedtem vele, s mégis. Az ember már csak ilyen, felméri a lehetőségeit.
Akkor már jó tíz perce tépték, s néha ütötték egymást, amikor megláttam közeledni Ágit. Talán a fentiekért, talán nem, váratlanul betartottam Bodnár Pistinek. Persze, az is lehet, hogy csak Babos Ágiért tettem, tetszeni akartam. Azzal, hogy elakasztottam Bodnár Pistát, óriási előnyhöz juttattam Babost. Pistit egyből levitte a földre, az mérgében sírni is kezdett rögtön, Babos meg ráült, s egy fűszállal elkezdte csiklandozni az orrát.
Csóka – elfelejtettem mondani, azért volt Csóka, mert fekete volt, mint a fekete holló – megszólalt.
– Ez így nem igazságos – mondta. Majd: – Mindig utáltam az igazságtalanságot.
– Hogy mi az igazságos és mi nem, azt egyelőre én döntöm el. Örülhetsz, hogy játszhatsz velünk.
Csóka megismételte:
– Ez nem volt igazságos.
Éreztem, hogy kezd veszélybe kerülni a „tekintélyem”.
– Tünés – szóltam rá.
Csend lett, hallani lehetett még a fű növését is, mert ott játszottunk a Tanorokban, a futballpályán:
– Engedd fel, Babos, Bodnárt – mondta nagyon szelíden Csóka, s elindult a földön fekvők felé.
Elébe álltam.
– Azt már nem – mondtam.
Először úgy tűnt, csak eltaszít, legalábbis nem volt lendület a karjában, aztán oldalra lépett, s gyomorszájon vágott. Pontos ütés volt, percekig még levegőt sem kaptam, s „ugrálni kezdtem – Babos szerint –, mint a gumilabda”, miközben kékre-zöldre váltam.
Szerencsém volt, ahogy később rádöbbentem, talán épp, mert gyomorszájon vágott, s talán mert ő is meglepődött a sikerétől, Csóka legyintett, megfordult, s elindult. Minden szó nélkül, mint aki jól végezte dolgát.
– Alattomosan ütött – mondtam végül, amikor már levegőt vettem –, a gyávák szokása – fűztem hozzá.
Megváltozott egyből az igazságérzetem.
Mert láttam a többiek szeméből, hogy ettől még nem állt helyre a tekintélyem, folytattam: – Mert ha nem épp gyomorszájon vág, megmutattam volna én neki. S hogy igazoljam, hogy mindez csak véletlen volt, s hogy mentsem a tekintélyemet is. – Találkozunk mi még – kiáltottam Csóka után.
Ez volt persze az én második nagy tévedésem. De ki gondolta volna, hogy Csóka megfordul. Már jó húsz méterre járt ekkor, kellő távolságra, hogy ne forduljon meg – megfordult. Akkor már tudtam, hogy nagy baj lesz ebből. A gyomrom elkezdett fölfele kúszni, a félelemtől bizseregni kezdtek a hajszálaim. Furcsa érzés volt, mintha hangyaboly költözött volna a fejembe. Csóka pedig jött. Nyugodtan, lassan, mintha a föld nyugalma költözött volna belé, még az egyik kezét a zsebébe is tette, posztólajbijának szárnyai meg-meglebbentek az októberi napsütésben, aztán megállt előttem.
– Itt vagyok – mondta.
Nem bírtam megszólalni. Már amikor megfordult, megbántam, hogy utána szóltam. Most valami súlyos sértést akartam mondani, nemcsak, hogy őt sértsem, hanem, hogy biztassam magamat is, nagyon-nagyon fontos lett volna ez nekem, mert a félelemtől nem volt semmi düh bennem. Le akartam győzni azt, de nem jutott eszembe semmi.
– Alattomos voltál, mint mindig – szólaltam meg végül.
– Talán én akasztottam el Bodnárt, mi? – kérdezte.
Továbbra is zsebre tett kézzel állt, magabiztossága kezdett dühíteni:
– Üss meg, ha mersz – mondtam.
Persze éreztem, tudtam, hogy ez a kijelentésem nagyon-nagyon messzire áll a „találkozunk még” kijelentésemtől, de nem jutott semmi használhatóbb az eszembe. Csóka továbbra is magabiztosan állt, talán túl magabiztosan is, hogyha arra gondolok, hogy egy évvel kisebb volt, ha magasságra egyformák voltunk is, igaz neki ráadásul nem volt veszélybe a tekintélye sem.
Várt.
– No, mi lesz? – szólalt meg váratlanul. – Azt mondtad, találkozni akarsz velem.
Aki verekedett már, tudja, hogy az ember legtöbbször félelmében üt. Mindig a gyengébb, mert nem akar gyengébbnek, gyávának látszani, s mert le akarja győzni a félelmet is – én ütöttem elsőnek. Az orrát céloztam, persze, az orr a verekedéseknél legalább olyan fontos célpont volt, mint a gyomorszáj: ha pontosan és jól célzott az ember, a másikat rögtön elöntötte a vér, s akkor már legtöbbször vége is volt a verekedéseknek. Pontosan és jól céloztam, már csak Babos Ágiért is, már többször tapasztaltam, hogy még amikor velem játszik, akkor is Csókát keresi a tekintete. Ezt a lányok már nagyon korán és nagyon jól csinálják. Rögtön ki is buggyant az orrából a vér, ömlött, ömlött.
Nem tudom, Csóka mire számíthatott, de az is igaz, nemegyszer, ha mindkét sértett elég okos volt, kihátrált az ilyen helyzetből, mondtak két-három sértő szót, hogy megőrizzék a tekintélyüket, egy kicsit fenyegetőztek, s aztán szépen elsomfordáltak – nem ez történt. Csóka rögtön az ütés után odakapta a kezét az orrához, s mintha még akkor se lett volna biztos, hogy megütöttem, pedig ömlött a kezére is a vér.
– Te megütöttél? – kérdezte, mintha csodálkozna. – Te megütöttél?
Időközben kezdtek kialakulni az erőviszonyok is; Bodnár Csóka felé, Babos felém mozdult el, Babos Ági, mint a felnőttek verekedésekor az asszonyok, közénk próbált beállni, még a hangja és a mondása is olyan volt, mint azoké:
– Elment teljesen az eszetek, Csóka s Bordás? – mondta.
Hogy Csókát mondta elsőnek, erre nagyon tisztán emlékszem, akárha őt féltette volna. Ekkor következett be, amire nem számítottam. Bár helyzeti előnyben voltam Csókával szembe – őt zavarhatta az orrából ömlő vér is –, a szeme hirtelen lobot vetett, az üstökéhez kapott, mintha a hangyák most az ő fejébe költöztek volna, majd még egyszer megismételte:
– Te megütöttél?
Ekkor láttam utoljára a tekintetét, a szeme színt váltott, ezt később Babos is kihangsúlyozta:
– Sárga lett, mint ősszel az avar: nekünk ezt volt időnk megfigyelni, mert nem kellett a kezeit is nézzük, a mozdulatait, ahogy te kényszerítve voltál rá, pontosan meg tudtunk figyelni mindent, még egy ütést „be tudtál vinni”, amikor ő a fejéhez kapott, s Te a keze lendületétől azt gondoltad, feléd üt, s ezért ütöttél…, aztán leszegte a fejét, s csak ütött, ütött. Persze nem szabályosan, ezért nem tudtál védekezni, hanem mint a cséphadaró, ahogy a gabonát verik ősszel, nem védte magát, ezért is tudtad később a földre vinni, amikor az ütéseitől te is kellőképpen feldühödtél…
Persze, ez csak a Babos véleménye volt, mert én ezt egészen másképp láttam. Pontosabban nem láttam én sehogy se, az első ütése valahol az állkapcsomon csattant, s attól zúgni kezdett a fejem, mintha méhkassá vált volna, pörölyként sújtott újra és újra, a szemhéjamból ömlött a vér, felszakadt a szájprémem is. Hogy miként kerültünk le a földre, azt nem tudom, nekem valószínű szerencsém volt, s így meg tudtam őrizni még valamit a tekintélyemből…
Hogy nem fél senkitől és semmitől, arra nem ekkor jöttünk rá.
– Makacs, kezelhetetlen, mint az apja – mondta az anyja aznap este, amikor átjött „kimagyarázkodni”.
Ugye ők nem voltak ott a „befejezésnél”, nem láthatták, hogy végül is én maradtam felül – nem. Csak később. Akkor jöttünk rá, amikor azon a télen, újévkor kiment a temetőbe. Ettől már egy kicsit megijedtünk. Voltak dolgok, amelyeket minden csínytevésünk ellenére komolyan vettünk. Ilyen volt a temető is. A temetőt, még nappal is messzire elkerültük. Az öregek elbeszéléséből nemegyszer hallottuk, hogy éjszakánként föltámadnak a holtak, sírnak, sóhajtoznak, amíg csak föl nem jönnek, sírnak, nyöszörögnek a keresztek is, mert még az én gyermekkoromban gyönyörű cserefakeresztek sorakoztak szép sorban, hallottunk a kékes lángokról is, amelyek ki-kigyúlnak éjféltájt, amikor ébredezni kezdenek a holtak, vagy a hazajáró lelkek, hogy a boszorkányokról most ne is beszéljünk, akik a keresztfákon virrasztanak – tehát a temetőt nagyon-nagyon tiszteltük. Meg is mondta Babos Csaba: az élők az élőkkel, a holtak a holtakkal. Ne vegyítsünk.
De ekkor már a tekintélyem elég tépázott volt – a verekedés után ráadásul Csóka napokig felénk se jött, még ezzel is megalázott, meg nem alázkodott volna egy kicsit, hogy odajöjjön, ha nem is közénk, de legalább arrafelé, ahol játszunk, hogy fölajánlhassuk a lehetőséget, hogy visszafogadjuk. Nem. Úgy tett, mintha éppen ő lett volna megsértve, mintha pontosan neki volna joga a haragra. Egyszerűen nem vett tudomást rólunk. Sőt, úgy tűnt, jól megvan egyedül is. Végül ebben is mi kellett megalázkodjunk, amikor pitykézni akartunk, s szükségünk volt egy negyedikre: odahívtuk. Mintha nem is érte könyörgött volna Babos Ági sápítozó vénasszonyos hangon, amikor végül felülkerekedtem Csókán:
– Meg vagytok-e bolondulva, meg akarjátok-e ölni egymást?
Így! És lecibált róla. Mintha engem féltene. A falusi verekedésekkor ilyenkor szokták leszúrni a szép, erős férfiakat… Ilyen helyzet után persze, hogy kénytelen voltam elébe menni az eseményeknek. Többféle módszert is kipróbáltam, például legtöbbször csak Csókával egyeztettem, rákérdeztem ha kellett, ha nem:
– Te ezt hogy látod, Csóka? Vagy mit szólsz Te mindehhez? – Mire ő kifejtette a nézeteit, én meg összefoglaltam: – Tehát így akarod Te is! – és elmondtam a véleményemet.
Mintha az ő véleménye volna. És úgy lett, ahogy én akartam. Ezzel többnyire nem is volt baj, de azután a verekedés után, mintha megbolondult volna Csóka, ha Babos Ági is ott volt, megmakacsolta magát, mint az öszvér. Babos Ági – Botár szerint – úgy bűvölte Csókát, mint a kígyó a békát. Vagy jobban, esetleg. Hiába próbáltam a véleményemet, mint az övét eladni, ha Ági ott volt, lepörgött róla minden ellenvélemény, nem lehetett egyezkedni vele.
Egy ilyen alkalommal találtam ki a temetőt.
Sokat és sokszor gondolkoztam ezen már előbb is, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy elterveztem, tudtam, csak kész helyzet elé szabad állítanom, hogy ne lehessen választása, hogy csak rá vonatkozhasson a vállalás joga, egyébként én nem is mehettem volna ki a temetőbe, mert nagyon féltem. Még a házban is, ha néha egyedül maradtam. Olyankor megelevenedtek a mesék alakjai, szereplői, amit addig olvastam vagy hallottam, a szobában csak úgy röpködtek, hogy sokszor még a lélegzetem is elállt a félelemtől. Akkor én, hogy mehettem volna ki a temetőbe? Persze, én nem is juthattam ilyen helyzetbe. A temető az én találmányom volt, s csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy bedobjam a témát. S amikor egy alkalommal, amikor Ági is ott volt, s Csóka – mert tetszeni akart Áginak – azt mondta, ha kell mind a két lábát kilógatja a templomtoronyból – jó negyven méter magas volt a templomunk tornya –, azt mondtam nagy nyeglén:
– Azt mindenki meg tudja tenni, nem kell olyan nagy bátorság, ahogy hősködsz. Még Babos is – fűztem hozzá.
Babosnak a félelemtől el is torzult rögtön az arca, még ott a földön is, de úgy tettem, mintha nem látnám.
– Az igazi bátorság nem az, hogy az ember a toronyból kilógatja mind a két lábát, végül is, ha még leesne is, nincs ideje megijedni se – ha olyan nagy legény vagy, ahogy állítod, miért nem mész ki éjjel a temetőbe. Mondjuk éjfélkor – fűztem hozzá alattomosan –, mert a három órát, az öregek szerint ez volt a legforgalmasabb óra a temetőben, nincs ahogy megvárjuk. Majd: – Ott lépésről lépésre kell legyőznöd a félelmet, mert erőt kell merítened minden lépésedhez, van időd félni. S megijedni is. Ráadásul, a földről le sem tudsz esni, csak jó keményen kell állnod rajta. De egyáltalán, a temető más fajsúlyú dolog, senki nem tagadhatja. Még te sem, Csóka.
Ilyen álnok voltam.
– A toronynak mi köze a temetőhöz? – nézett rám dühösen.
– A toronynak semmi – mondtam –, de nem is a torony bölcselkedett, hogy kilógatja a lábát.
– S miért nem mész ki te? – kérdezte, ahogy számítottam is rá –, s kezdett besárgulni a tekintete.
– Mert nem rólam van szó – mondtam fölényesen. – Úgy emlékszem, hogy arról volt szó, hogy tetszeni akarsz Áginak, s te kezdted. Ráadásul – a temetőt én találtam ki. Ha te találod ki, szó nélkül kimentem volna.
Egy pillanatig vártam:
– Én nem akarok tetszeni Áginak, s akkor miért menjek a temetőbe?
Nézett, nagyon hosszan nézett, most harminc év után is előttem van a tekintete.
– No, jó – mondta. – Tehát éjfélkor.
– Éjfélkor – mondtam –, amikor eljön az ideje.
Tizenkét éves volt akkor ő, én tizenhárom – ilyen lehetett a tekintete, amikor hat év múlva, rögtön az érettségi után nekiindult a határnak is. Pedig sohase kívánkozott el addig sehová, legalábbis nem beszélt róla. Ha az, hogy egyre többet nézett önmagába, nem volt a vágy megfogalmazása. Mert sokszor azon kaptuk, hogy nekidőlt a kapunak, kerítésnek – mikor éppen hol volt –, s nézett bele a semmibe. S ki tudja, mire gondolt ilyenkor. Ki? Én nem értettem soha az emberi lélekhez, így hát nem tudhatom. Viszont, azt el tudom képzelni még én is, hogyha valaki csak áll, csak áll, nem vesz tudomást a körülötte folyó történésekről, az lát is valamit. Legalábbis így hiszem. Csalódhatok, persze… De az elvágyódás csak ilyenkor fogalmazódhatott meg benne. Színes álmok jelenhettek meg „lelki szemei előtt” s az hajtotta. Még a nagyapám szerint is – vannak emberek akik a szívükkel látnak. Nem tudom. Szóval, nekiment egyszer, kétszer, háromszor. Harmadikszor már valahol Jugoszlávia nyugati végén fogták el, s adták vissza, de nem jött haza soha, pontosabban csak az első szökés után kísérte haza a rendőrség, mert akkor még nem töltötte be a tizennyolc évet, a második után már, igen.
– A tengelyen feküdtem – mondta kérdésünkre –, Belgrádig.
– A vonat tengelyén? – álmélkodtunk.
– Ott.
Belenézett a semmibe.
– Egyszer úgyis elmegyek – mondta –, nem fognak el „ezek”.
És besárgult a tekintete.
Nem tudom, miért kívánkozott annyira el – többet nem láttuk. És nem is hallottunk soha róla. A vágy, az óhaj van, akinél egy lány képében jelenik meg, s akkor csak rá gondol, egyedül csak rá, más lányt észre sem vesz, addig, amíg azt hiszi, több olyan lány nincs is – nála mindez Nyugat képében jelenhetett meg. Hogy csak ott teljesedhet ki az élete. Hányan és hányan vannak ilyenek. Addig-addig néznek önmagukba, amíg az, amire gondolnak, olyan lesz, mint a szivárványragyogás – szivárványhíd, s nem tudnak nyugodni, amíg át nem mennek rajta. Így jártam egyszer én is. Az öregek azt beszélték, aki átmegy a szivárvány alatt, az lánnyá változik – ekkorra már meguntam a sok verekedést is, mindenki velem akarta bizonyítani az erejét – futottam vagy négy kilométert. Fölöslegesen. De az is lehet addig-addig énekelte azt, hogy: „Hargitai fecskemadár, hosszú útra készül…”, hogy magára vette. Előfordulhat ilyesmi. Szerintem. De az is lehet, hogy tévedek. Nem tudom. Ki tudhatná?
A megfelelő idő a temetőlátogatásra szilveszter estéjén jött el. Megvártuk, amíg a szüleink mulatni kezdtek, s akkor elindultunk. Ott volt mindenki, aki ott kellett legyen: én, Babos Ági, Csaba, Bodnár, s mert már híre kelt a fogadásnak, hát sokan mások.
– Kimész – mondtam –, s a kápolnaajtóba leteszel egy ágat, reggel majd megkeressük.
– S ti?
– Mi ott maradunk a falu végén, a fogadás nem rólunk szólt.
A temető a falu keleti oldalán volt, alig két kilométerre a Hargita lábától, másfél-két kilométerre az utolsó háztól. Már ahhoz is nagy bátorság kellett, hogy valaki végigmenjen a kihalt jeges mezőn, nemhogy bemenjen a temetőkertbe. S nemcsak azért, mert a rókák éjjelente bejártak a faluba, csak úgy zengett a falu a kutyaugatástól, egyáltalán. Ijesztő volt, mit mondjak! Recseg, ropog a hó a talpad alatt, nem tudsz figyelni még a neszekre sem, hát nem leányálom, az szent. S akkor az emberben burjánzó félelemről még nem is beszéltem.
Máskor, legtöbbször, olyan csillagos volt az ég, hogy a Hargita úgy tündökölt, mintha nappal lenne, világított a Hold, a hó, a csillagok csak úgy rákönyököltek a fenyves ágaira… most nem. Sötét, lucskos havas eső hullt.
Csendben mentünk, szinte háztól házig lopakodva, nehogy felnőttel találkozzunk. Az utolsó háznál megálltunk.
A csend szinte lüktetett az éjszakában.
Mire kiértünk az utolsó házig, már meg is bántam, hogy miért fogadtam. Féltem attól is, hogy esetleg valami történhet vele, „meghasad a szíve” vagy mit tudom én, ráadásul tudtam azt is, hogyha mégis kimegy, örökre elveszíthettem „mindenki” előtt a tekintélyem. Megszólaltam:
– Térjünk meg, most már elhisszük neked, Csóka.
Nem válaszolt, hallgatott. Csak a lélegzését hallottam – hallani lehetett, ahogy mindannyiunknak ver a szíve.
– Messze van, ráadásul fölösleges is, mit érünk el vele?
Nem szólt.
– A temető tele van jeges fával – mondtam.
Egy villanyoszlop alatt álltunk, talán csak a fény volt sárgás, de az is lehet, az arca is. A szeme megvillant – elindult.
Mindenki Csókát nézte, mindenki lélegzetvisszafojtva állt, hátra sem nézett.
Most már tudtam, a tekintélyem odavan, bármi is lesz, Csóka a sztár. Hogy mentsem a menthetőt, megszólaltam.
– Nem szólalt meg, mert félt, hogy elárulja magát – mondtam.
Csend volt.
– A hangja rezzenéséből kiderült volna, hogy fél – fűztem hozzá.
Senki nem válaszolt.
Csóka csak ment, ment a havas mezőn, még egy darabig hallottuk a caplatását, s mikor újra meg akartam szólalni, éreztem, nem érdemes, hiába állnak mellettem a többiek – egyedül vagyok.

Lőrincz György 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.