Csodatréningek és a szakemberek bűne

Korképek és kórképek 85.

110

Azzal fejeztem be, hogy mi szakemberek is ludasok vagyunk abban, hogy tért hódítanak a sarlatánok.
A leghibásabbak azok a kollégák, akik ők maguk mennek át ezotériába, mindenféle furcsa hitekbe és kuruzslásba. Ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük azt, hogy igen sokan mintegy lottón nyerték a diplomájukat. Nem kellett sok tudományt megismerni, nem alakult ki egy bizonyosfajta – tudományos – gondolkodásmód, amivel a sok szakirodalom s a remek professzorok példája szokta megfertőzni a diákot, mert elsikkadt mind a kettő. Ráadásul léteznek bizonyos irányzatok – melyeknek nagy része a pszichoanalízisből, ma már inkább a dinamikus lélektan néven emlegetett elképzelésből fejlődött ki – és amelyeknek értelmezései könnyen átcsaphatnak akármibe a nem szakavatottak kezén, de néha még azokat is megfertőzik. Hogy hogyan, miért, az egy másik nagy kérdés.
De ludasok a pedagógusok is, meg az egész tanügyi rendszerünk, amely a gondolkodáson kívül rengeteg mindent igyekszik elsajátíttatni. Pedig a család után és nagyon sokszor a család helyett az iskolában kellene megtanulni a logikát, a kritikai hozzáállást, a helyes kérdésfelvetéseket, a logikai ellenőrzést, rendszerességet és következetességet, egyszóval a gondolkodás fegyelmét, ami természetesen a józan észre támaszkodna, illetve azt fejlesztené. Ami rengeteg minden másban is segítene. Mint a személyiségfejlesztés, a józan hozzáállás, az előítéletek kialakulásának megakadályozása vagy azok lebontása és hasonlók.
És végül hadd említsem meg az orvosok kettős bűnét, mert bizony ők is jócskán hozzájárulnak a kuruzslók térhódításához. Egyfelől, mert leszálltak a piedesztálról – ők bizony nem istenek – ami önmagában nem lenne hiba, hisz ez a valóság is, de átestek a ló túloldalára. Mert egyre többen közülük egyre hangosabban hirdetik, hogy nekik mennyire kevés eszközük van, a betegségeket legtöbbször végtelenül felnagyítják és hangsúlyozzák a saját csekélységüket, miközben a beteget igyekeznek elriasztani. Magyarul, a felelősségvállalást annyira hárítják, hogy a beteg – ha nem végtelenül elszánt – kételkedni kezd az orvos hozzáértésében. Másfelől, épp ellenkezőleg túl kevés információt adnak, bagatellizálnak, újfent hárítanak. A beteg ezek után természetszerűleg más segítség után néz. Aki biztatja, beszélget vele, aki ígér, utat mutat, vele érez és akire felnézhet, akiben megbizhat, aki – legalább látszólag – figyel rá.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.