Csizma a konyhaasztalon 9. – Megvéd a cápa

75

Arról gondolkodom, hogy mi mindennel etetnek meg bennünket a manipulatív, nem ritkán agresszív hirdetések, amelyek a sikertörténetnek kikiáltott és óriási reklámfelhőbe ködösített divatoknak és más ennivaló csodabogaraknak a fogyasztására biztatnak. Ettől még igaz is lehet! Itt van például a cápa, nemcsak ennivaló, hanem gyógyító hírébe is keverték. Asztalra teszem kóstolónak… illetve csupán csizmába a konyhaasztalra. Már-már irigyelhetnénk is, hogy vannak emberek, akik ha úgy tetszik nekik, akár mindennap cápafilét vagy az ennél is drágább cápaporcot fogyaszthatják. Az ilyen szerencséseknek megadatik az örök egészség lehetősége? Cápaporc hiányában sokunknak sürgősen le kell tennünk az irigységről, mert bizonyítottnak látszik, hogy az irigység és más negatív gondolatok megbetegítenek. Na, de sebaj! Ki tudja, hátha még minket is megvédhet a cápa, mert kitalálják, mi helyettesítheti az eredetit szegényebb néprétegek számára! Fődolog most, hogy jön a cápa, illetve hozzák tányéron. Ha az embernek sikerül kiharapnia legalább egy falatnyit a méreteiben is impozáns, egyik legfélelmetesebb ragadozóból, azzal hatalmat nyer fölötte, segítségével így legyőzheti a kisebbségi érzéseit, sőt kigyógyul a betegségeiből, adott esetben a rákból. 1983-ban a Massachusetts Institue of Technology két kutatója, dr. William Lane és Linda Conac tanulmányt tett közzé a cápaporcról, a rákgyógyítás csodaszeréről. A cápa nem rákos című könyvük 1992-ben jelent meg magyar fordításban is. A borítón olvasható a figyelemfelkeltő reklám: „A rákgyógyítás csodaszere?! Megoldás a rettegett betegségre?! A könyv részletes útmutató a cápakivonat szedésére. A Harvard University orvosi fakultásán független kísérleteket végeztek a cápaporccal. Senki nem adhat az orvos helyett semmiféle kezelési tanácsot, de úgy véljük, hogy a könyv adatai a közönség számára fontosak. Ezek az adatok, tények a szerzők (tudósok, kutatók, orvosok, üzletemberek) tanulmányaira, tapasztalataira, ismereteire és több évszázados megfigyelésekre támaszkodnak.” Nem fogtam kezemben a könyvet, nem lapoztam bele, de erről a pár sorról mondhatom: értem mind az évszázados megfigyelést, mind a szakma hitelére való hivatkozást – tudósok, kutatók, orvosok –, de vajon miért kellett megemlíteni az üzletembereket?! A lényeg hamar bevonult a köztudatba: aki cápaporcot vagy cápaporc-kivonatot eszik, sosem lesz rákos. Bírálói viszont arról beszélnek, hogy a szerzők állításaiban sok a csúsztatás: állítólag egyetlen, Mexikóban megfigyelt gyógyulássorra alapoznak. Akárhogy is, azóta egyre több tudós vizsgálja a cápaporc egészségi hatásait. A gyógyulások száma, mondják, egyáltalán nem szavatolja a sikert. A könyv sikerét azonban annál inkább szavatolja a lehetőségben való hit! A kritikus hangokra hallgatva megtudhatjuk, hogy a cápaporc fogyasztásának semmilyen hatása nincs a rákos daganatra. Azt is cáfolták, hogy a cápák nem betegszenek meg: kialakulhat bennük is ez a betegség. 2004-ben egy kutatás összegzése szerint 42 olyan tudományosan bizonyított eset ismeretes a szakirodalomban, amikor különféle cápafajokban rákos daganatokat találtak. Még olyanokat is, ahol magában a csodaszernek kikiáltott porcban fejlődött ki a tumor. 2000-ben az amerikai kereskedelmi felügyelet úgy vélte, hogy dr. Lane a csodaszereit kitalációkkal, hamis bizonyítékokkal hirdette, és ezért egymillió dollár büntetést szabott ki rá. A világszerte elterjedt cápaporc-üzletet ez már nem befolyásolta, azóta is virágzik a cápák rákkal szembeni immunitásának legendájára alapozott piaci kínálat. Pillanatnyi szemléletemben tehát konyhaasztalra s így csizmába kerülhet a kérdés is: dr. William Lane és Linda Conac sikertörténete jól terjesztett tévhiten alapul? A gyógyszeripart érintő összeesküvés-elméletek tovább tarkíthatják a kérdést. Talán jóféle kalauzhalak egyengették az útjukat? Merthogy a cápák körül mindig megtalálhatók, még akkor is, ha gyakran észre sem veszik őket a kívülállók… bocsánat kívülúszók. Lényeges tehát a cápasikerben, hogy miben segítették a vele együtt úszó kalauzhalak? „A néphit szerint a kalauzhal vezeti a cápát – írja dr. Farkas Henrik a Legendák állatvilága című könyvében (1982) –, a cápa ugyanis rövidlátó, s ezek a kis halak odavezetik a cápát a zsákmányhoz.” Farkas Henrik a cápalegendák mellett idézi William Beebe (1877–1962) óceánkutatót is: „Az egyik nagytermetű cápának három ilyen fullajtárja volt, amelyek szigorúan betartottak bizonyos menetelési rendet: egyikük valamivel a cápa feje előtt úszott, a másik kettő pedig az állkapcsával egy szintben. Az ilyen flottacsoportban a mozdulatokat annyira egy időben hajtják végre, hogy lehetetlen eldönteni, vajon a cápa követi a kalauzhalakat, vagy megfordítva.” A kalauzhalak fogalma bevonult a népi napi zsargonba is, egyébként igencsak szellemes és odaillő. A leírtakból, azt hiszem, már követni lehet az átvitt értelmét: a főnökök körül sürgölődő segítőket hívják így, hivatalos nevükön menedzserasszisztensek, reklámgyártók, ilyen-olyan sikerszervezők. Mindközönségesen nevezik őket táskahordozónak és csatolmánynak is. A kalauzhalak valóságos lényéről tudni lehet, hogy színük szép (elegáns) ezüstös fekete, de amikor izgatottak, vagy egyéb külső körülmények úgy hozzák, akkor hosszabb-rövidebb ideig színt tudnak váltani. A kapcsolat olyan szoros, mondhatnánk, intim, hogy a kalauzhalak beúsznak a cápa szájába is, hogy azok fogát szolgálatkészen megtisztítsák, mellesleg nekik is jusson némi fityalék ennivaló. Életük biztonságosnak mondható, mert a cápák csak ritka esetben falják fel saját kalauzhalaikat.

Kozma Mária

A cikk a Hargita Népe március 9-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.