Csizma a konyhaasztalon 82.: A vízi vámpír és a kristálypohár

7

Sok neve közül ijesztgetős a vízi vámpír, életmódjára utal a sziklaszopó, formájáról viccesen apácafúró, szintén kinézetéről orsófark és orsóhal, egyébként ingola. Vámpírságát jócskán felnagyítva főszereplő is lett belőle egy 2014-ben készült gyatra horrorfilmben, aminek a címe is borzalmakat jósol: Véres tó – a gyilkos orsóhalak támadása. Különben sztár volt az ókori történelmi leírásokban is: előbb ő ette natúrfogásként az embert, aztán őt ette az ember (persze nem ugyanaz az ember) sütve-főzve. A vízi vámpír hírnevét ugyanis az i. e. 1. században élt Publius Vedius Pollio nevű római lovaghoz kötik, akiről a korabeli történetírók feljegyezték, hogy megdöbbentő műveletlensége dacára, gazdagsága folytán és Augustus császár jóvoltából és barátságából magas állami tisztségeket töltött be, és szakadatlanul kérkedett is mindkettővel, na és ezek engedték meg neki, hogy büntetlenül kegyetlenkedjen, amit nem is mulasztott el. Cicero is vendégeskedett nála, de őt nem ámította el a pompa, sem a tiszteletére adott lakomák és szórakoztatások végeérhetetlen sora, azt jegyezte fel a lovagról, hogy „soha nem láttam rosszabb embert”. Történt, hogy amikor Pollio a palotájában fogadta Augustus császárt, akkor egy rabszolga véletlenül eltört egy kristálypoharat, ami akkor igen nagy értéknek számított. Pollio megparancsolta, hogy dobják a rabszolgát a vízi vámpíroktól hemzsegő tóba. A rabszolga a császártól kért segítséget, aki megszánta őt, szólt is a vendéglátójának, de azt egyáltalán nem a rabszolga élete érdekelte, hanem csak a büntetés szórakoztatást ígérő látványossága. Ekkor Augustus szobájába hozatta a palota összes kristálypoharát, és mindet darabokra törte. Ezek után a rabszolgát már nem lehetett volna megbüntetni úgy, hogy észrevétlen maradjon a császár jelzésértékű tette. Seneca A kegyelemről című értekezésében arról írt, hogy a jóságos császár felszabadította a rabszolgát, majd hozzáfűzte: az „ezer halált kiérdemelt” Pollio az ingolákat étkezési célra tenyésztette. Sajnos, úgy tűnik, a rabszolgák olcsó haltápot jelentettek ehhez. Tertullianus tulajdonképpen amolyan közvetett kannibalizmusról beszél ennek kapcsán. A palástról című művében ugyanis azt írja, Pollio éppen azért ette meg az emberevő ingolákat, mert szerinte bennük volt a rabszolga-íz, és ez a rabszolga-fűszer fokozta a kulináris élvezetet. Pollio viselkedése valamennyire megfelel a korszellemnek, ami a rabszolgákat nem mindig vette emberszámba, vagy éppen közönyösen szemlélte a sorsukat, de mégis hátborzongató Pollio pökhendisége. Ki ő azonkívül, hogy gazdag és a császár barátja?! Netalántán a gazdagságból adódó mindenhatóság, a királytól kapott hatalom auráját növelte a veszedelmes, emberevő vízi vámpír elmajszolása? A szakértők mindeközben józanságra intenek: az orsóhalak halakkal táplálkoznak. Ha nem is hisszük el szóról szóra a rémtörténetet, az akkor is több mint érdekesség, mert valójában tanmese a hatalom és a kegyetlenség egyesült borzalmáról. Igaz, ami igaz, a hátborzongató túlzásokat leszámítva, bulvárhírek szerint a tengerparti fürdőzőket rémítve, az orsóhalak nagy ritkán ma is vámpíroskodnak, és valóban ijesztő lehet, amikor ezek a kígyószerű vízi lények „sziklaszopó” szájukkal az emberi testre tapadnak. Ilyen szempontból „örvendetesnek” számíthat, hogy az ingola ma már egyre ritkább. Étkezési célokra persze tenyésztik is, de ha természetes életterében elszaporodik és veszélyessé válik a halállományra, akkor irtják. Húsát ízletesnek tartják, de nehezen emészthetőnek. A leírások szerint az orsóhalak iszapba fúródva, kövek között élnek, és szerves törmelékkel táplálkoznak. Egyes fajok a folyókból a tengerbe vándorolnak, majd innét indulnak vissza az édesvízbe szaporodni. A kontinens belsejében élő fajok nem vándorolnak, egész életüket édesvízben töltik, ezek rövid életűek, rendszerint alig táplálkoznak. A tengeri fajok halparaziták, vagyis halakra tapadnak, fogazott nyelvükkel felsértik azok bőrét, és kiszívják a testnedveket. Kedves Olvasóm! Gondolom, egyetértesz velem abban, hogy dolgos hétköznapjainkra nem az orsóhalak jelentik a legnagyobb veszélyt. Inkább azok a „mindenható” Polliók, akik ma is feltűnnek a világ minden táján: habzsolják a rabszolga-ízt, bárminek is nevezik ma ezt az emberi fűszert, a hatalom érzésének sava-borsát, kristálypohárból vedelik a forrásvizet is, elképesztően műveletlenek, azaz a „műveltségük” meghatározója nem más, mint a pénz és a hatalom. Abban viszont már erősen kételkedem, hogy ha egyáltalán van jó király, akkor annak barátja lehet az ilyen.

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek