Csizma a konyhaasztalon 52.

A murok becsülete

71

Murok vagy répa? A régi szakácskönyvek tanulmányozása nem mindig visz közelebb az egyértelmű válaszhoz. Mert mit kezdjünk például a feketerépával? Murok az, vagy nem? Talán igen, de a sárgarépához semmi köze: a török hódoltság idejében ez egy Törökországból importált, lilásfekete fajta volt. Bornemisza Anna szakácskönyvében (1690) úgy tűnik, más-más növényt jelöl a murok és a répa, hiszen külön-külön receptje van a muroknak berbécshússal, a fehérrépának berbécshússal és a karórépának szintén berbécshússal. Az ókorban és a középkorban még nem létezett a murok mai sárga színű változata. A gasztronómiatörténetből tudjuk, hogy a vadmurok, ami a réteken, legelőkön ma is gyakori növény, az ókorban kevéssé volt fogyasztható gyökérzöldségnek, inkább csak a levelét és szárát főzték meg. A mediterrán tájakon kezdték nemesíteni, és ez tulajdonképpen századokon, országokon átívelt. Tudós vélekedések szerint az igazi sikert a 17. századi Hollandiában érték el, az uralkodóház, azaz kimondottan Orániai Vilmos tiszteletére hozták létre, mint írják, valójában politikai okokból, azt a sárga színű, ropogós és édes fajtát, amit ma is ismerünk; és a hazájukból menekülő holland protestánsok terjesztették el egész Európában. Ez a sárga színű répa közkedveltté vált és lassan teret hódított magának a kertekben és a konyhában, hogy a ma ismert első számú nyertessé váljon, miközben a hagyományos fajták visszaszorultak. A közvélekedés úgy tartja, hogy a murok név a magyar irodalmi nyelvben nem illeti meg az amúgy sárgarépa néven ismert gyökérzöldséget, erdélyi, főleg székelyföldi tájszónak minősíti. A „tájékozottak” szerint Magyarországon a murok név csak a mindenfelé gyakori vadmurok, illetve a takarmánymurok rövidített formája. A közvélekedés nem mindig takarja a teljes igazságot, és néha az igazságért a „nemzeti büszkeségről” is le kell mondanunk. A murok nevezet az egész magyar nyelvterületen használatos volt, sokáig a konyhakerti változatát is jelölte. Ha pesti piacokon kekeckednek velünk miatta, megvédhetjük a murok név becsületét és ősi magyar múltját, és nemcsak a székelységünk (Murokország székely tájegység ma is a Nyárádmentén), hanem egyenesen az egyetemes magyar kultúra nevében – aminek része a magyar nyelv is –, még akkor is, ha manapság ez sokak számára nem egyéb, mint hatásos, de érvekkel alá nem támasztott, vagy teljesen kiüresedett pátosz. Hivatkozhatunk akár Krúdy Gyulára (Nyíregyháza 1878 – Budapest1933), a nyírségi származású nagy íróra és ínyencre, aki egyik kedvenc irodalmi alakját Murok úrnak nevezte el, anélkül, hogy akár neki, akár a hősének köze lett volna a székelységhez. (Különben Krúdy az írásaiban mindig parizernek nevezte a párizsit – ugye, ezért is leszólnak bennünket!) Kézenfekvőbb azonban egy másfélszáz évvel korábbi adat, egy debreceni diákvers, csúfolódó a 18. század végéről. Ezt Szilágyi Ferenc Deákok tüköre. Magyar diákvilág a felvilágosodás korában (Budapest, 1986) című könyvében találtam. A diákmenza dicsőséges uralkodója akkor a töltött káposzta volt, azonban ilyen és még inkább a sült hús, pecsenye ritkán jutott az éhes deákgyomorba, helyette be kellett érni a sokkal szerényebb és gyakoribb lencsével, babbal, káposztával… na és murokfőzelékkel. Íme, az idézet, ahogyan fennmaradt a korabeli feljegyzésekben: „A Murok-répát a főbb ételek miképp csapták ki magok közül: Egyszer a napokban a töltött káposzta / Az eledeleknek azt is előhozta, / Hogy jó lesz, ha minden a rosszát kiadja, / Mert ő a rossz ételt köztök meg nem hagyja. Czitromos és Tormás egyszerre felálla, / Az Egresesnél is készen a szó nála, Borsporos, Gulyásos, mind egy akaraton valának az étkek, tán százhuszonhaton, / Ezt mondván: közülök akárhová megyen, / Nem bánják, csak a rossz közöttük ne legyen. / Murokrépa pedig annak az ő neve, / Kinek exitusa a gyűlésben leve. / Hogy kimondák néki a nagy szentenciát, / Egész erejéből instála gráciát, / De ő azt nem nyervén, igen megsárgula, / Hogy a becsülete oly hamar elmúla. / Jelenték őnéki, hogy ízi vagy bűzi / Nincs néki, és azért a többi elűzi.” Én nagyon halkan, és talán meg nem hallgatva, annyit kérhetek a büszke tollnokoktól, és a gőgös tollrágóktól nemkülönben, hogy ne legyen a muroknak exitusa (halála) a nyelvünkben csupán azért, hogy mi kényelemből, gyávaságból a többséghez idomuljunk, szürkén beolvadjunk. Nevetséges kicsiség? Lehet! Na, de ilyenkor hol a székely virtus?!

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek