Csizma a konyhaasztalon 13. – Boszorkánykása és gyergyói vízisáté

109

Olvasok egy igencsak fensőbbséges okoskodást arról, hogy a „néphit szerint a boszorkánykása a boszorkányok eledele”. Ha ez igaz lenne, akkor a múltban egész falvak, tájegységek asszonyai, férfijai, gyermekei, öregjei nem azért ették e növényt, mert éhesek voltak, ennivaló után kutattak, és jobb híján ez a kása megtöltötte a hasukat, hanem azért, mert már nemzedékek óta mind-mind boszorkányok voltak, vagy azért, hogy az utolsó falat kása után boszorkányokká váljanak. Nomen est omen – azaz: a név intő jel – tudjuk a latin közmondásból, de egy latin közmondás sem igaz mindig. Tovább kutakodva tehát, úgy tűnik, hogy ennek a „néphit szerint” megállapításnak, névből való következtetésnek egészen más a háttere. Olyan ez, mint amikor egy borzas, zilált, károgó vénasszonyra azt mondják, hogy böjti boszorka, vagyis a farsangi szalmabábhoz – ennek a neve böjti boszorka – hasonlítják, ami persze égetnivaló, de a vénasszony ettől még nem válik szalmabábuvá. Boszorkányos lehet a szépség is: a székely tájnyelvben éppen egy gyönyörű havasi kosborfélét neveznek boszorkányvirágnak, ami nem ennivaló, s aminek nincs mágikus – sem rontó, sem gyógyító – felhasználása. Némely helyen boszorkányvirágnak nevezik az orbáncfüvet is, ami általánosan ismert és használt gyógynövény évszázadok óta – ezzel kapcsolom, hogy az orbáncfű sokféle hatóerejével együtt a „sötét boszorkányság” virága, mert fényérzékenységet okozhat, ha valaki túl sokat használ belőle és napon sütkérezik. Érdekes, hogy a boszorkányok által használt, valamikori titkos növények, amelyek között az erősen mérgezőktől és tudatmódosító hatásúaktól a gyógynövényekig mára rengeteget azonosítottak, csak kevésnek a nevében szerepel jelzőként a boszorkány. Talán éppen azért, mert a füvesasszonyok nem is voltak boszorkányok, és mindenesetre ebből is kitetszik, hogy jól őrizték e növények titkát. Rajtuk kívül mások nem tudták, hogy akár hajnalonként a harmaton járva, akár tűző napsütésben miféléket is gyűjtenek a bűbájos iszákba gyógyító vagy éppen rontó-bájoló főzeteikhez, sőt hogy melyek valók télre és melyek nyárra. Van aztán boszorkánykör, vagy boszorkánygyűrű a gombák lelőhelyének jellemzésére, nyilván a körben táncoló boszorkányok lába nyoma, tájainkon talán inkább erdei szépasszonyoké, tündéreké… Mindenesetre nekem meggyőződésem, hogy azokban, akik valamikor szüretelték, feldolgozták, ették a boszorkánykását, fel sem merült az a gondolat, hogy ők boszorkányok lennének. Földi János Rövid kritika és rajzolat a magyar füvésztudományról (Bécs, 1793) című növénytani rendszerezésében megütközve sorolja: „Mely sok növények neveztetnek magyarul nagy botránkoztatással az Istennek szentséges nevéről, lásd szerte-széjjel a magyar Füvészekben Isten átkozta tövis, Isten fája, Isten kenyere, Isten lova farka, Isten szakálla… minémű illetlenek és utálatosak továbbá a gonosz lelkektől nevezettek: Ördög bordája, Ördög harapta fű, Ördög rokolya, Ördög szekér, Boszorkánykása…” A boszorkánykásának különben egyéb, kevésbé „rosszindulatú” tájnyelvi elnevezései vannak: csillagpázsit, mannafű, kutyapázsit, daruláb stb., ma egységesen harmatkása. A 18. században két hírneves erdélyi orvos is foglalkozott vele. Bruz László szászvárosi származású orvos, aki a középiskoláit Nagyenyeden végezte, majd orvosi diplomát szerzett a bécsi egyetemen, orvosdoktori értekezésében a harmatkása epilepsziában történő alkalmazásáról írt. Bruz Erdélybe való visszatérése után gyakorló orvos és Hunyad megye főorvosa lett, népszerű és közhasznú könyve a Házi patika 1781-ben jelent meg Kolozsváron. Kibédi Mátyus István marosvásárhelyi orvosdoktor Ó- és új diaetetica… (1787–1793) című könyve szerint a boszorkánykása nevet azért kapta e növény, mert „a parasztasszonyok felfosztolódva, szennyesen, lucskosan, mint a boszorkányok gyűjtötték”. Mintegy százötven évvel később Rapaics Raymund nagyenyedi születésű botanikus A kenyér és táplálékot szolgáltató növényeink története (Budapest, 1934) című munkájában így ismerteti a harmatkását: kora hajnalban a vizet lábolva vagy csónakon közelítették meg, s bugája alá tartott szitába, rostába rázták bele a magot, vagy a bugát bottal veregetve gyűjtötték a rostába, szitába a termést. A megszárított magvakat két tenyér közt dörzsölve, lábbal tiporva vagy homokot keverve hozzá, mozsárban veregetve hántották meg a polyvától. A harmatkása gyűjtése igen szaporátlan munka volt. Belőle a köleskásához hasonló ételt főztek, a fehéroroszok rozsliszttel keverve kenyeret sütöttek belőle. A lengyel jobbágyok harmatkását is szolgáltattak be földesuruknak. A 19. században porosz, lengyel és orosz területen a harmatkásával kereskedtek is. Rab János biológus az 1970-es években kezdett érdeklődni a népi növényismeret – etnobotanika – iránt. Tizenhét év kutató- és gyűjtőmunkájának eredménye a Népi növényismeret a Gyergyói-medencében című könyve (Csíkszereda, 2001). A következőket írja: „A vízi harmatkása iszapos talajon, a Maros medrében is él.
A fodros harmatkása főleg vízparton és nádasokban. Vízisáté a két faj közös helyi népi neve. Felhasználásukra nincs adatunk, máshol tápláléknövények voltak.” A sásfélék közös helyi népi neve sáté: „ismert csemege kiásott, színtelen hajtásrészlete”. Szó, ami szó, a gyergyóiak már nem tartják számon miesnapi ételként a „sejmékekben” nőtt boszorkánykását – akárhogy is hívják azt egyébként. Kedves Olvasóm! Vajon a név hiánya kapcsán elmondhatjuk, hogy a Gyergyói-medencében ma nincsenek boszorkányok? Vagy ha mégis lennének, akkor annak valami más az oka?!

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.