Csizma a konyhaasztalon 11.- Ezüstfa mézgája: a kumisz és más innivalók

60

A kumisz kancatejből készült, erjesztett, szénsavban gazdag, alkoholos, édeskés ízű ital. Oroszország egyes tájain és Ázsia nomád népeinél ma is megszokott. Mongóliában sokszor mondják viccesen a kíváncsi turistáknak, hogy ők még mindig Dzsingisz kán kumiszát isszák, ebben tényleg lehet egy kis igazság a folytonosságot tekintve, ugyanis készítésekor a friss tejet a maradék savanyúra öntik, vagy az előző évben elkészített sűrített kumisz-szárítmányhoz, amit meleg vízben előzőleg feloldottak. Úgy tudjuk, hogy a honfoglalás előtti magyarság egyik jellegzetes itala volt, a leírások szerint a tatárok, kunok és szkíták is szívesen fogyasztották. Sokak szerint viszont ez nem más, mint a magyarság honfoglalás előtti lakóhelye és életmódja alapján született feltevés és a köztudatba beszivárgott legenda. Sándor István (az első magyar bibliográfus: Magyar Könyvesház, avagy a magyar könyveknek kinyomtatások ideje szerént való rövid említésök a főműve) Sokféle című (1791–1808) tizenkét kötetes munkájában így ír a lóhúsról: „Hogy az Eleink egykor lóhússal éltek, valamint a mái kalmükök, azt a történetíróinkból ki-ki tudja. Ez a lóhúsevés sok más nemzetnél is divatban volt egykor, s még most is divatban van az Orosz Birodalomban. Az íze, amint azoktól hallottam, kik kóstolták, nem olly igen utálatos, mert a szarvas húsához igen hasonlít, főképpen az olyan lovakból, melyek a pusztákon szabadon legeltetnek, s a mellyeket soha igába nem fogtak. Főképpen a csikó hús nagy csemegének tartatik sokaktól.” A kumiszról: „Minden tejet, mihelyt kifejtik, azonnal kifőzik, és miként kihűl, nagy bőredénybe töltik. Ebben az edényben még mindég az előbbeni savanyú téjből egy kis maradék találkozik, melly a frisset kevés idő alatt savanyúvá teszi. Mert ezen edények soha ki nem tisztíttanak, és belől a sajtból s tisztátlanságból egy ujjnyi héjök vagyon, ebben áll a titok, hogy a téj a bor ízét megnyerje.
A tejes égett bor égetése az asszonyok dolga. Ezen égett bor részegít ugyan, mint a gabonából való, de részegség tőle sokkal tovább eltart.” Az égett bor kifejezés pálinkát, alkoholt jelentett. A Julianus barát első napkeleti útjáról való jelentés 1237-ből többek között így jellemzi az Etil folyó [= Volga] mellett talált magyarokat: „Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak a harcban.” Alig néhány év múlva Rubruk Willelmus francia ferences szerzetes azért indult útnak, mert arról hallott, hogy a mongolok Talasz nevű városában európai aranybányászok és fegyverkovácsok élnek, és hogy Batu kán fia felvette a kereszténységet, ez utóbbi hír hamisnak bizonyult. Személyes élményeken alapuló mongóliai úti beszámolóját a legjobbnak tartják a középkori keresztény világjárók útleírásai közül. 1255-ben a krími tatárokról írja: „Tél idején kitűnő italt készítenek rizsből, kölesből, búzából, mézből, oly tisztát, mint a bor. Nyáron nem foglalkoznak mással, csak kumisszal […] a közöttük élő keresztények: magyarok, oroszok, görögök, alánok, akik erősen akarnak ragaszkodni vallásukhoz, nem isznak belőle, sőt nem is számítják magukat többé kereszténynek, ha egyszer ittak, és papjaik úgy fogadják őket vissza az egyházba, mintha megtagadták volna Krisztus hitét.” Útja során Batu kán udvarában is a fogadtatás része volt a kumiszivás: Batu „hellyel kínált és lótejet adatott innunk, a mongolok ezt nagy megtiszteltetésnek veszik, ha valaki kumiszt iszik vele az ő házában. Május havának kilencedik napján összegyűjtik a ménes valamennyi fehér lovát és megszentelik. A keresztény papok is mindannyian kötelesek oda kivonulni a füstölőikkel. Ekkor új kumiszt öntenek a földre, és azon a napon nagy ünnepséget csapnak, mert akkor ünneplik az új kumisz első ivását, mint nálunk helyenként az új borét.” Rubruk útleírásában látványként és hasznos mulatságként a technika csodája is megjelenik Karakorum városában: az ezüstfa. A kán megrendelésére készítette egy Willelmus mesternek nevezett francia fogoly: igazi nevén Guillaume Bouchar ezüstműves, ötvös. „A nagy palota bejáratába, mivel csúnya látvány volt a tejjel és más italokkal telt tömlőket behurcolni ide, a párizsi Willelmus mester egy nagy ezüstfát készített, melynek gyökereinél négy ezüstoroszlán hever, belsejében csővel, és mind fehér kancatejet okád. A fa belsejében négy cső vezet egész a fa csúcsáig, felső végei lefelé hajlanak és mindegyiken egy-egy aranyozott kígyó van, mely farkával a fatörzsre tekeredik. A csövek egyikén bor folyik, a másikon karakumisz, vagyis erjesztett kancatej, a harmadikon bal, azaz mézből készült ital, a negyediken rizssör, amit daraszunnak mondanak. És minden ital felfogására egy ezüstedény van készítve a fa lábához. A négy cső között a tetejére egy trombitát tartó angyalt csinált a mester és a fa alá egy fülkét, ahol egy ember el tud rejtőzni. A fa közepében egy cső vezet egész az angyalig. Először fúvókat készített Willelmus mester, de nem adtak elég szelet. A palotán kívül egy kamra található, ebben tárolják az italt, és itt állnak a szolgálattevők öntésre készen, ha az angyalt trombitálni hallják. A fán ezüstágak, levelek meg körték vannak. Mikor tehát kifogyóban van az ital, a pohárnokmester felkiált az angyalhoz, hogy fújja meg a trombitát. Meghallva ezt a fülkében elrejtőzött ember, erősen belefúj az angyalhoz vezető csőbe, az angyal szájához emeli a trombitát és az igen harsány hangon megzendül. Hallatára a kamrában lévő megbízottak beöntik az italt, ki-ki a magáét a megfelelő csőbe, s a csövekben felfelé, majd lefelé ömlenek az erre előkészített edényekbe.” A régészek ma is keresik, de mindeddig nem találták meg a legendás ezüstfát, vagy annak nyomait, pedig nemcsak a készítője neve ismert, hanem leírásokból a valamikori pontos helye is.

Kozma Mária

A cikk a Hargita Népe március 23-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.