Csizma a konyhaasztalon – 10. Szélvészben tatárkenyér

63

Ebben a címben van egy kis furfangos csavar: a tatárkenyér másik neve tatorján vagy tátorján, az Alföldön nemcsak növénynév, hanem a szélvész, orkán, fergeteg neve is. Tehát a cím tulajdonképpen ez: Tatorjánban tatorján. Fura képzettársítással jutnak róla eszembe azok a népszerű, bár gügye tévéműsorok, mint a Sztárban sztár, vagy amikor kisgyerekeket öltöztetnek menő sztárok külső jellemzőibe és színpadra állítják őket. A műsort is fergeteg – állítólagos fergeteges közönségsiker és sikkes tévéstáb – gurigázza előre valamilyen dicsőséges öröklétet ígérve a résztvevőknek. A felnőttes jelmezekben és sminkben pompázó kisgyerekek kiszolgáltatottsága szíven üt, mint ahogy az is, milyen elképesztő méreteket öltött a lélekmérgező sztárutánzás divatja. Lényeg, hogy a szélnek nagyon fontos szerepe van a tátorján terjedésében, fennmaradásában, túlélésében. Túlélés! De milyen kiszolgáltatott, aprócska morzsa a tatárkenyér a hatalmas orkánban! A növény gömb alakú kóréja – miután a termései megértek – leválik a tövéről, és így a szél felkapja, ördögszekér módjára görgeti, miközben magjait nagy területen szétszórja. A tatárkenyér régen Erdélyben is nagy telepekben nőtt. Sajnos ez a gyönyörű és értékes növény a 19. században csaknem teljesen kipusztult, miután termőhelyeit az ember kisajátította, vagyis mezőgazdasági művelés alá vette. A tévét nem érdekli a művelés, annál inkább a kisajátítás – de itt abbahagyom ezt a témát. Leírások szerint a tatárkenyér mára összefüggő kolóniában egész Európában csak két helyen található: Magyarországon Balatonkenesén, ahol természetvédelmi területen óvják, virágzásakor úgynevezett Tatorján-túrákat szerveznek a lelőhelyére, és tiszteletére Tatorján-fesztivált tartanak; Erdélyben pedig a Mezőségen, ennek az adatnak próbáltam utánajárni, sajnos egyelőre senkit nem találtam, aki ismerné vagy egyáltalán hallott volna róla, nemhogy a védelmét szervezné. A növény első erdélyi leírói középajtai Benkő József (1740–1814), majd kibédi Mátyus István (1725–1802). Benkő református lelkész, történész, botanikus és nyelvész, egész életében következetesen folytatta székelyföldi kutatásait. Fő műve a Transsilvania specialis ma is kézikönyv gyanánt használatos. A magyar botanikatörténetbe is beírta a nevét Nomenclatura botanica című növényhatározójával. Középajtán füvészkertje volt, ahol több mint hatszázféle növényt, köztük sok gyógynövényt termesztett, vizsgálatairól tudománynépszerűsítő cikkeket írt a pozsonyi Magyar Hírmondónak. A nyelvújítás lelkes híveként többek között ő alkotta a ma is használt füvész, füvészet és üvegház szavainkat. Benkő óriási szellemi örökséget hagyott ránk. Kortársai részéről sok gáncsoskodás, feljelentés érte, lelkészi munkájától is eltiltották, paptársai még a temetésére sem mentek el. Mikó Imre is Benkőről írt monográfiájában (Pest, 1867) igazságtalannak tartja, ahogyan kortársai viszonyultak hozzá. A nagy székely tudós élete végén gyógynövények gyűjtéséből és eladásából tartotta fenn magát. Mátyus szakmai becsületére is fényt vet, hogy nem ült fel a kiközösítési boszorkányüldözésnek, a persona non grata ítéletnek, amikor Benkő József munkájára és adataira hivatkozott, például a tatárkenyér ismertetésében is. Mátyus Küküllő vármegye és Marosszék, majd Marosvásárhely orvosdoktora szegény székely családból származott, Utrechtben tanult az orvosi fakultáson. Diaetetica, azaz a jó egészség megtartásának mod ját fundamentumoson elö-ado Könyve 1762-ben jelent meg Kolozsváron, amit újabb adatokkal kiegészített és Új Diaetetica… címen adott közre 1787–1793 között hat kötetben. Idézek Mátyus leírásából: „Térjünk vissza a mi hazánkban termő, másutt pedig csak híréről ismeretes tatárkenyér nevű jeles gyökérre. Magyarországon Eger körül, az alatt való vizenyős, fövenyes szántóföldeken, ahol egy singnyi mélységre ásva víz fakad, bőven terem. Találtatik, a T. Benkő József uram tudósítása szerint, melyet a Posonyi Hírmondó az 50-dik szám alatt 1781-ben közönségessé tett vala, nehány helyeken, nevezetesen Aranyosszéken a Leton nevű mezőn és a betzei [Magyarbece – Nagyenyed mellett] Bocsárdi határon s feljebb a Csenger nevű mezőben is, ahol a magyarok tátorján gyökérnek […] hívják a sok fehér, apró virágról és sok nagy burzokos [= bozontos] kórójáról, nyár elein, mikor virágzik, a hegyeken távolról is meg lehet ismerni. Nagyon szokásban van ez a gyökér […] a tatároknál, minthogy azokon a sivatag pusztákon semmi egyéb eledelekre szert nem tehetvén, e nélkül nem utazhatnának. És hihetőképpen a magyarok is a tatároktól megtanulván ennek hasznát, úgy nevezék tatárkenyérnek, mellyel egyéb gabonák szűkiben kenyér helyett élnek.” Benkő József szerint gyökerét répa módjára sütik és eszik. Fazekas Mihály – a Lúdas Matyi szerzője kiváló botanikus is volt – Füvész-könyvében buglyos tátorján néven hozza szóba, zamatát a retek csípősségéhez hasonlítja, mely keserű ízzel párosul. 1820-ban a debreceni kalendáriumban megjelent versében is szerepel: „Míg vad pusztákon szilajon bolygottak atyáink, / Jó lehetett nekik a tátorján s kákagyökér is; / Ma már pedig, mikor a gyomor és száj íze szelídebb, / Búzakenyér helyett ki bolond óhajtana makkot?” Néhány évtizeddel később Orbán Balázs Mezőmadaras és Mezőbánd környékén figyel fel rá: „Isten tava körül s másutt is a Feketékben nagy mennyiségben terem a Brasila Tatarica, melyet a nép Tatorján gyökérnek nevez. Annak ritka szép, ölesnél magasabb példányait láttam ott szabadon és tisztelten tenyészni, mert a nép kegyelettel viseltetik e növény iránt, melynek gyökere nagy éhségkor sokakat mentett meg az éhhaláltól. Nem is oly rossz eledel, íze hasonlít a káposztatorzsához, s nagy táperővel bír. A gyermekeknek most is kedves mezei nyalánksága.” Jókai Mór Bálványosvár regényének A vándorló nemzet című fejezetében: „Végtére pedig egy tüzes sárkány rohant alá, nagy mennydörgéssel az égből, hosszú sziporkázó farkát csóválva messzire, egész apró ijafia csordájával együtt, s belebukott az Istentavába, mire a tónak a partján mindjárt egyszerre kinőtt a sok tatorjángyökér, ami megint éhínséges időknek a bejelentője!” Kedves Olvasóm! Talán olvastad e regényt, és te is emlékszel arra, hogy igazi kincses tárháza a székelység legendás történetének, s mint ilyen, valóságos terjék (régi magyar patikaszer, növénykeverékből álló orvosság) lehetne identitásvesztő és idegen népek történelmi regéinek bűvkörében tévelygő-bujdosó gyermekeinknek.

Kozma Mária

A cikk a Hargita Népe március 16-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.