Csillagék kétszer húsz éve

Kettős kiállítás a megyeháza galériában

1 334

Kettős évforduló szolgáltatott ürügyet a Csillag István – Csillag Simon Repolski Imola művészházaspárnak arra, hogy közös kiállítással jelentkezzenek a csíkszeredai Megyeháza Galériában. A textilmunkákat és vegyes technikával készült alkotásokat felvonultató tárlatot ma este nyitja meg Túros Eszter művészettörténész.

Csillag Imola és Csillag István Fotó: László F. Csaba

Húsz esztendeje annak, hogy Csillag István és Csillag Simon Repolski Imola befejezte művészeti tanulmányait a temesvári egyetemen, vállalva a művészlét szépségét és gyötrelmeit, és húsz éve annak, hogy házasságot kötöttek.
Tegnap délben a Megyeháza Galériában Fülöp József képzőművésztársukkal, a galéria mindenesével szedték le Székely Géza kolozsvári grafikus munkáit és rendezték el saját anyagukat a teremben. Eközben beszélgettünk művészetről, házasságról, művészlétről. Elmesélték, hogy mindketten művészeti iskolába jártak, egészen kicsi koruktól. De nem képzőművészeti osztályban tanultak, hanem zenetagozatosok voltak, István is, Imola is zongorázni tanult. István ötödikben átnyergelt a képzőművészetre, Imola nyolcadik osztály után váltott.
– Szerettem a zenét, megvolt hozzá a ritmusérzékem is, de kevesebbet gyakoroltam, mint amennyi szükséges lett volna – mondta István. – Viszont rengeteget rajzoltam, gyurmából egereket formáztam, egyértelműen látszott, hogy a képzőművészet közelebb áll hozzám – toldotta meg.
Imola nyolcadik után hagyta abba a zenélést, mert valami újra vágyott:
– Első két évben grafikát tanultam, majd tizenegyedikben úgy mentem textil szakra, hogy semmit nem tudtam róla, csak annyit tudtam, hogy lehet kísérletezni, keresgélni… – osztja meg pályaváltása történetét.
Istvánnak – lévén, hogy nagyon szerette az állatokat – az is megfordult a fejében, hogy állatorvosnak készül. De a művészetek jobban vonzották.
– Amikor következett a felvételi vizsga a kilencedik osztályba, anyum nagyon bölcsen megjegyezte: „István, ha nagyon jó vagy ebben és az elsők között bejutsz, akkor érdemes ezt végezni, de közepes művészként nem” – emlékezik.
Képzőművészeti osztályban érettségiztek, de a zene iránti szeretetük ma is megmaradt, István időnként még zongorázik a gyermekeiknek. Következett a temesvári egyetem. Mindketten szerencsésnek tartják magukat, hogy a Bega-parti városban tanulhattak, egy olyan intézményben, amely nemrég alakult újra, s ahol bőven jutott nekik is az intézményalapítók lelkesedéséből, tenni akarásából, bizonyítási vágyából.
– Szerencsénk volt a művészeti iskolában is és az egyetemen is, hogy elkaptuk az újraindulás szelét, mindenki lelkes volt. A kezdet mindig jó – jegyezte meg Imola.
Imola mestere Zimán Vitályos Magda volt.
– Nagyon szigorú volt, de rengeteget lehetett tanulni tőle, érdekes módon a szigorát úgy tudta tálalni, hogy megszerettette általa a tantárgyat – idézi fel Imola.
– Adriana Lucaci volt a vezető tanárom a grafikán – fűzi hozzá István. – Alig 7-8 évvel volt idősebb, mint mi, s közvetlen kapcsolat alakult ki köztünk. Lelkiismeretesen állt mellénk, élvezetes volt az óráit látogatni, dolgozni.
Mint mondták, a feltételek még nem voltak a legjobbak, ennek dacára, ha újból választaniuk kellene, ismét a temesvári egyetemet választanák. Egymás szavába vágva mesélik, hogy nemrég volt a húszéves találkozójuk, ez alkalommal bejárták az egyetem új székhelyét, s örömmel tapasztalták, hogy korszerűen felszerelt termekben jól felkészült szakemberek foglalkoznak a diákokkal.
– Az az öt év nagyon fontos volt, alapvetően meghatározta szemléletünket és későbbi itthoni tevékenységünket is – hangsúlyozza István.
Bár első osztályos koruktól osztálytársak voltak, s évfolyamtársak az egyetemen, negyedév végén alakult ki köztük komolyabb kapcsolat.
– Ötödéven eljegyeztem Imolát, egy évig voltunk jegyesek, s mikor végeztünk, összeházasodtunk – avat be házasságkötésük előzményeibe István.
Mint mondják, rögtön a lagzi után már meg is kezdték tanári munkájukat korábbi iskolájukban, a csíkszeredai művészetiben. Imola azóta is ott tanít, István időközben pályát váltott.
– 2003-ig tanítottam. Nagyon jó volt, most is hiányzik a tanítás. A tanítás mellett könyvillusztrációkat készítettem, könyvtipográfiát terveztem, de egy idő után már nem tudtam egyszerre végezni a kettőt, így eldöntöttük, hogy én ezt az utat választom – eleveníti fel a történteket István.
Megjegyzik azonban, hogy a munka mellett nem mondtak le az alkotásról, mindvégig dolgoztak, jelen voltak csoportos és egyéni kiállításokon, részt vettek alkotótáborok munkájában.
Közben a munkák a fal mellé kerülnek. Imola zömében az utóbbi időben készült alkotásokat hozott, többnyire natúr gyapjúból készített portrék, profilból ábrázolt, számára kedves személyek, illetve tájképek. Mint mondja, a család és a táji környezet határozza meg az ember létét, ez jelenik meg az ő művészetében.
István a grafika és a festészet határvonalán mozgó munkákat hozott, különböző, főként grafikai technikákat használva.
– Létezési, archetipikus dolgok foglalkoztatnak – mondja –, a nagy közös nevező, a létezés körül mozgok, az egység állapota, az egységérzet, az élet alapdolgai foglalkoztatnak. Ennek szakrális vetülete is van néha – fűzi hozzá.
A beszélgetés, a körvonalazódó kiállítás meggyőző: két szuverén alkotó harmóniáját tükrözik.

Sarány István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek