„Csíkkal és a fekete kerámiával találkoznom kellett”

326

Február 26-án, szerdán este hat órakor a Csíki Székely Múzeumban bemutatják Székedi Ferencnek a 90. éves Pálffy Árpád szobrászról, keramikusról írt művészeti monográfiáját, amelyet a Csíkszereda
Kiadó jelentetett meg a Gutenberg nyomda közreműködésével. A közel kétszáz oldalas könyv részletes élet- és pályaútinterjút, műkritikusi értékeléseket, eligazító forrás- és jegyzetanyagot, román és angol
nyelvű összefoglalót, valamint gazdag műmellékletet tartalmaz. Előzetesen, természetesen rövidítve, néhány szemelvény az interjúból

– Minden út az első lépéssel indul, az élet pedig a születéssel. Tudom, hogy Székelyudvarhely melletti vagy, hodgyai. De mivel ilyen változatos a nyelvünk, mégsem tudom pontosan, hol születtél? Hodgyán? Avagy Hodgyában?

– Hodgyában 1931. február 1-jén, földművelő szülők gyermekeként. A falu régi neve az egykori oklevelek szerint Hoggia volt, feltételezhetően török eredetű a megnevezés. A falunak a határában levő több mezei út, Vár útja, Várramenő, Vármezeje annak bizonyítéka, hogy szülőfalumnak komoly kapcsolata volt a Budvár hegyén levő egykori vár gazdáival.

Ma már csak a vár falainak a nyomai láthatók. Oldalában három szobaméretű, nagy lyuk van vésve, nyolc-tíz méter magasságban. Megközelítésük a meredek fal miatt nagyon nehézkes, bátorságot ígérő feladat. Felmászni könnyebb, lemászni jóval nehezebb. Engem legalább háromszor vitt fel a kíváncsiság. Feltételezések szerint a környék székely lakói vájták menedéknek a tatár hordák elől. Hogy milyen szerszámokkal? – ez számomra most is talány, olyan kőzetekbe, amit konglomerátumoknak neveznek. Betonszerű képződmény, kisebb-nagyobb ökölnyi kövekből összepréselődve. Hogy foglalkozom az érdekes képződménnyel, annak köszönhető, hogy az alatta elvezető, egykori erdei úton jártam gyalog középiskolába, négy éven át.

– A Pálffy névnek, ennek a két f-nek és ráadásul az ipszilonnak igencsak nemesi a hangzása. Tévednék?

– Nem. Valóban, apám neve az egykori felmenőjétől, Pálffy Mihálytól származik, aki igazolhatóan egy 1598. december 10-én Gyulafehérváron Báthory Zsigmond fejedelem által adományozott, Náprági Demeter (püspök és kancellár) valamint Joannes Jakobinus titkár által aláírt oklevéllel kapta meg a nemesi címet, amely érvényes az utódokra is.

– Apai ágon volt még, van még Pálffy rokonod?

– Nagybátyám, Pálffy Károly református lelkész. Egyike az öt református lelkész rokonomnak. Teológiai tanulmányait itthon, Erdélyben kezdte. Két év után Párizsban fejezte be a hátralevő éveket. Először Ákosfalván szolgált, majd Gernyeszegen. Neki nagyon sokat köszönhetek. A vele való eszmecsere tett érzékennyé szociálisan a magyarság és ezen belül a székelység sorskérdéseiben. Tevékeny, nagykapacitású, de szerény lelkész volt. Érdemei elismeréseként az 1940-es évek elején Teleki Pál, az akkori magyar kormány miniszterelnöke behívta az Országgyűlés tagjainak a sorába.

– Milyen volt az oktatás Székelyudvarhelyen abban az időben? Mit tanítottak, kik tanítottak?

– A kollégiumban rajztanárom volt Haáz Rezső, ma a székelyudvarhelyi múzeum viseli a nevét. Később, a katolikus gimnáziumban rajztanárunk volt még Teleky József. Alacsony termetű lévén, tőlünk diákoktól a „Pityikó” nem nagyon megtisztelő gúnynevet kapta. Volt még egy kiváló ének- és zenetanárunk, Balogh Ferenc, Balogh Júliának, a jól ismert tévésnek az édesapja. A kollégium és a tanítónőképző diákjaiból összeverbuvált egy százhúsz tagú énekkart. Kétszázötvennél is több népdalt tanultunk a Mi dalaink című, Bartók és Kodály gyűjtötte kis kötetből. Ma, 90 évesen is ismerem ezeket a csodálatos kis remekműveket.

– Az érettségi után egyetemre készültél?

– Igen, a család egyetértésével Kolozsvárra, matematika szakra. Ott, miután minden jelentkezőnek végigolvasták az életrajzát, magához rendelt egy kommunista párthű professzor, hiszen megelőzött a jelentés is, hogy apám elhíresült osztályellenség, kulák, a maga 13 hektáros földjével. A kihallgatásból rögtön megéreztem, hogy nem sok esélyem van a bejutásra. Igazam is lett.

– A továbbtanulás tehát dugába dőlt.

– A középiskolában mindig szerettem a rajzot, és Juci unokahúgom is jócskán örökölt a nagyapánk, Józsa János génjeiből. Számtalan kis zsánerszobrot mintázott, komoly sikereket érve el. Talán a művészi út lehet az én pályám is – gondoltam. De addig is dolgozni kellett. Megpróbáltam Udvarhelyen elhelyezkedni, munkát kapni. Sikerült is bejutnom az építkezési vállalathoz. Két hónap után azonban olyan rosszindulatúan viseltetett velem szemben egy kőművesből feltörtetett igazgató, hogy ott kellett hagynom a munkámat. Hazakerültem a falumba.

– És megpróbáltál felkészülni a művészi pályára.

– Már otthon, Hodgyában elkezdtem rajzolni, mintázni. Igaz, kerámiaedényt csak a korondiaktól vásárolt fazék és más használati tárgyakon keresztül ismerhettem meg. 1955 és 1960 között, hetente három-négy alkalommal, bejártam Székelyudvarhelyre, az akkoriban odatelepedett jónevű képzőművész csoporthoz. Sokat tanultam rajzolni Krafft László grafikustól, mintázni, gipsz negatívot önteni a kész agyag modell után Orbán Áron és Székely József szobrászoktól.

– 1960-ban átjöttél a Hargitán.

– Szeredában az Olt Kisipari Szövetkezethez kopogtam be. A szövetkezet exportra is dolgozott, elsősorban népművészeti termékeket vittek ki az országból. Kerámiatárgyakkal már korábban találkoztam a Haáz Sanyi bácsi által szervezett szombat délutáni és vasárnapi korondi tanulmányutakon. Már akkor megcsodáltam, hogyan születik meg egy magasabb öblös vagy éppen egy laposabb tányér, tálca pillanatok alatt. Két évig díszítő munkásként dolgoztam a kerámiarészlegen. Egész életemben úgy éreztem, hogy nekem Csíkkal és a fekete kerámiával találkoznom kellett, még ha nagy kerülővel is. Jó hatással voltunk egymásra. Így kellett történnie.

– 1963-ban részlegvezetőnek neveztek ki Csíkdánfalvára. Milyennek láttad az ottani fekete kerámiát, amikor odakerültél?

– Főként használati tárgyakat korongoltak. Fazekakat, tányérokat, csecses korsókat. Hatan-heten korongoltak akkor. De láttam, tudtam, hogy elég sok, a népművészeti szempontoknak nem megfelelő kerámiatárgyat készítenek. Egyetlen megoldás maradt: átalakítani a nagyközönségnek szánt darabok formavilágát, díszítésüket, elhagyva minden olyan formát és motívumot, ami nem illik a kerámiához.

– És ezt hogyan sikerült elérned?

– Nagy segítségemre volt tanácsaival Bandi Dezső, aki akkor a marosvásárhelyi Népi Alkotások Tartományi Házánál dolgozott, és szívügyének tekintette – nemcsak a kerámia tekintetében – a népművészet átmentését az iparművészet felé törekvő tárgyakba. János Pál, a Csíkszeredai Múzeum igazgatója úgyszintén jól ismerte az elképzeléseimet. Ő adott a kezembe egy vaskos kötetet, amelynek tárgya a bronzkori mészberakásos fekete kerámia volt. A mészberakásos, őrölt csontlisztes, majd később őrölt kvarclisztes kerámiára innen haraptam rá, no meg rájöttem arra, hogy a fekete-fehér kontraszt óriási lehetőségekkel kecsegtet, amit igyekeztem is kihasználni maximálisan.

– Munkásságodat innen kezdve válasszuk ketté. Egyrészt továbbra is vezetted a részleget, tervezted a megrendelésre készülő tárgyakat, másrészt nekiláttál az egyéni alkotó munkádnak is, amely több tekintetben is áttörést jelentett a kerámiaművészetben.

– A szobrászati vágyat egész életemben magamban hordoztam. Most megadatott a lehetőség az egyéni kerámiatárgyak tervezéséhez, megalkotásához. Dánfalván jött az ötlet, hogy korongolt darabokból elvont emberi figurákat vagy éppen portrékat mintázzak. Ott szívesen korongolták meg a megfelelő darabokat, amelyekből össze tudtam ragasztgatni a figurális darabokat vagy meg tudtam mintázni az elképzelt portrékat.

– Egyéni darabjaid az absztrakció, a lényegre törés, a gyakran végtelenül leegyszerűsített formák, a jelképek felé tartanak.

– Dánfalván már maga a korongolt forma is az absztrakció felé vitte a gondolkodásomat, hiszen az így készült darabok egyszerűségüknél és célszerűségüknél fogva önmagukban is elvontak.

– És lassan eljött az első, egyéni csíkszeredai kiállításod ideje.

– Úgy gondoltam, legalább százon felül kell legyen az egyéni munkáim száma, hogy kiállítást rendezhessek. Ez is elérkezett. A múzeumi kiállítást megtekintette a festő Nagy Imre bácsi is, aki gratulált hozzá.

Pálffy Árpád kiállításai azután elkezdték járni a maguk útját, Huszár Sándor felfedezte az Utunkban, többször írt róla a korabeli Maros Magyar Autonóm tartományi lap, a Vörös Zászló, az Új Élet, a később megalakult A Hét, majd a megyei lapok is kitüntették figyelmükkel, illusztrációként sokfelé kezdték közölni a munkáit. És még mindig csak életútja felénél tartott, hiszen a színes és mázas kerámia, csíkszeredai Művelődési Ház Cantata Profana mozaikja, a fából faragott szobrok, az agyag- és bronzplakettek, a Julianus-szobor, a kalotaszentkirályi kazettás mennyezet csak ezután következtek. Sok-sok más érdekes vonatkozás az otthonából már csak nagyon ritkán kimozduló, 90 éves művészről készült, hiánypótló és értékmentő monográfiában.

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek