Csigalassúság

Csizma a konyhaasztalon 68.

79

Úgynevezett időutazással a régi konyhákban időzve, mai szemmel tekintgetve körül az edények, más konyhai eszközök és az ételek alapanyagai között, megérint az a csigalassúság, természetesen csak hozzánk képest, tehát pontosabban fogalmazva a türelem, amivel asszonyelődeink élték a mindennapjaikat, készítették az ételeket, fényesre sikálták hamuval, zsurlófűvel a rézüstöket s hasonlók. Na meg csodálatra késztet az ismereteknek az a tárháza, amivel az igazi konyhatündérek ételt varázsoltak az asztalra. Ma bemegyünk a boltba és összekapkodjuk az asztalravalót, nyilván megbízunk abban, hogy ha már árulják, akkor ehető is. Ahol tulajdonképpen minden áru félkész: mosott, sterilen csomagolt, fertőtlenítő permettel tartósított, fagyasztott, még az is lehet, hogy hamisított. Persze, én magam is ezt teszem, de néha csigatempóra kapcsolok, hogy legalább visszanézzek a vállam fölött a múltba… vissza a természetre. Töprengésre késztet az is, hogy nagy általánosságban a gazdaasszonyok nem várták, hogy a sült galamb a szájukba röpüljön, gondozták a veteményest, etették a háziállatokat, vagyis ritkán szorultak jótékonykodókra, és ha igen, megoldotta a kisközösség, és/mert „a természet” jól, rosszul, de etette a legszegényebbeket is. Mindemellett szeretném elkapni azt a pillanatot, amikor a megszámlálhatatlanul sok „szegények eledeléből” mára csak a gazdagok számára megfizethető bio étel és más különlegesség vált. Tájainkon is egyre kevesebben vannak olyanok, akik csigalassúsággal a saját háztartásuk számára keresnének gombát, vagy salátának, főzeléknek való füvet, lapit, teának gyógynövényt, egyre elfogadottabb, hogy azok, akik valamicskét is adnak magukra, lenézzék az ilyen gyűjtögetőket. Az igazsághoz tartozik, hogy ott vannak erdőn, réten a gátat jelentő, bekerített, magánterület jelzésű táblák is, de legfőképpen az ismeretek hiányossága. Bármennyire is derűlátó lennék, egyetlen olyan, amúgy hagyományőrző ismerősöm sincs, aki például csigát gyűjtene és konzerválna télire. Én magam sem. Az ilyen tevékenységekből, életvitelből kinőttünk, illetőleg csigalassúsággal, vagy éppen rohanvást belenőttünk valami másba. Viszont muszáj megjegyeznem, alighanem kajánul, hogy bezzeg mindezeknél sokkal inkább öröklődik, és töretlen folytonossággal fennmarad a házi pálinkafőzés és a borkészítés tudománya. Lássuk most John Paget Magyarország és Erdély című (Angliában jelent meg 1839-ben, legteljesebb válogatás magyarul 1989-ben) útleírásából az erdélyi csigára vonatkozó részt: „Ki tudná elsorolni, mennyi gondja, baja van egy régi jó időkből való nagyasszonynak. Naponta legalább száz száj számára kell ételről gondoskodnia, s nincs rá módja, hogy bármit is valamelyik közeli város vagy község boltjából szerezzen be, neki magának kell mindent eltennie hat hónapra: olyan változatos és hatalmas éléstárat halmoz hát fel, hogy azt egy angol háziasszony elképzelni sem tudja, s én sajna nem is vagyok alkalmas rá, hogy híven leírjam. Azt azért megemlítem, hogy más, számunkra furcsának tűnő ételek mellett a csiga is megtalálható az éléskamrában. A nagy erdei csigát igen kedvelik errefelé, s valóban meglepően ízletes is. Ételt úgy készítenek belőle, hogy a csigát kihúzzák a házából, felaprítják, s valami fűszeres töltelékkel keverik el, majd a házába visszahelyezve szolgálják föl. Hogy a csiga undorító lenne, az csak afféle képzelődés. Erdély egyes részein tojás és baromfi helyett a parasztok csigában és vadban fizetik be adójukat. Egy jó háziasszony télire legkevesebb ötezer darab csigát tesz el.” Korabeli szakácskönyvekből megtudható, hogy a tölteléket főleg sóval, borssal, petrezselyemmel, ecettel és sáfránnyal ízesítették. Bornemissza Anna szakácskönyvében 1680-ból (Bukarest, Kriterion, 1983) „az csigát kilencképpen” azaz kilencféleképpen lehet elkészíteni. Lehet válogatni a receptek között: vajjal, olajjal, gyömbérrel, tojással, rántva, főzve, pástétomnak stb. Kedves Olvasóm! A sietség óráiban gyakran elfelejtjük, hogy a természet azt üzeni nekünk, mi is részei vagyunk, de okos kütyükkel büszkélkedő korunkban alig halljuk a hangját, kivéve persze, ha katasztrófákkal dörren a nyugalmunkra. Ilyenkor rádöbbenünk, hogyha éppen a megmentésünkre kell várakoznunk türelmetlenül vagy tehetetlenül, akkor a percek is csigalassúsággal telnek.

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek