Csáun, perla, vágta

326

Vagy inkább „galopiáda”? Három rendezvényt próbáltam követni az elmúlt hétvégén. Udvarhelyen a Perla Harghitei ralit közelebbről – olykor mérgelődve az útlezárásokért, máskor gyönyörködve a „benzintyúkok” idomain –, Borszéken a bográcsfesztivált és a Székely Vágtát az Óriáspince-tetőn csak messziről.
A vágta és a rali két jól bejáratott program, évek óta beilleszkedett a magas presztízsű és kifejezetten erős reklámértékű sportversenyek sorába. A rali már nem annyira, de a vágta valóságosan helyi termék. Merem állítani, hogy az ott felhasznált nyersanyagok, az étkek, a verseny különböző szakaszain részt vevő versenyzők – lovak és lovasaik – mind-mind helyi fejlesztésűek. Vagy legalább kilencven százalékban azok. Vagy egyezzünk ki nyolcvanban, mert még az is jó. És ez rendben van így. Létrejött egy olyan esemény, amely arra hivatott, hogy felmutassa a székely identitást és annak szerves kapcsolódási pontjait a magyar kultúrához, a Kárpát-medence nyugatabbi vidékeihez. Egészséges és jól kommunikált dolog. Nyilvánvaló, hogy a másik oldalt, a román térfelet is meg kell szólítani, de azért jottányit sem engednek itt a szervezők, nem azért teszik meg a nyelvi gesztusokat, hogy vélt bevételre tegyenek szert, hanem, hogy a székely identitás még inkább kidomborodjék, hogy látszódjék, hogy szóljon. Erre is való ez az esemény, amellett, hogy a büszkeséget erősítendő feszíti a keblet, szól, rólunk beszél.
A gépkocsikkal lebonyolított versenynél azonban más összetevők vannak. Benne vannak a buliban a nemzetközi márkák, amelyek univerzálisak. Nyilván nem írnak japánul vagy kínaiul, még csak oroszul sem; a Hondát, a Toyotát, a Mitsubishit, a Ladát így szokta meg a szemünk, a logóik is inkább a latin ábécé betűire építkeznek, s minderre rájön a megyei brand, s az egyik legfőbb székely érték, az ásványvíz, azaz a Perla Harghitei. Sajnos ez a borvíz, amely közszereplőinkkel együtt – feszt ott van a megmaradásról és a nyelvi értékekről, az autonómiáról és a székely büszkeségről szóló konferenciák asztalain, a televíziók képernyőin, az újságokban közzétett fotókon – nem tölti be azt a szerepet, amely elvárható lenne: ugyanis román címkével jelenik meg, holott van annak magyar változata is. Minden egyes „perla-ábrázolással” szegényebbek vagyunk, s leszünk is.
A „Borsec” elment számunkra. Úgy lépett az országos és a nemzetközi piacra, hogy a „Borszék” valahol elillant. Fogyasztván nem gondol rá a szomját oldó távoli ember. Mint a szénsav kis buborékai emelkednek s pukkannak szét a légben, úgy foszlik szinte semmivé az identitásunk emléke vele. Most meg ez a „csáun”! Vettek a szervezők a múltból egy hagyományos borvizes-címkét vagy arra hajazó, a korábbi századforduló idejéből való grafikát, s lám: lett, ami lett. A multikultit hangsúlyozandó, a főcímek, a főfeliratok a figyelemfelkeltés jegyében itt is románul harsognak, főképp így szól a reklám és a vizuális szennyezés. Hogy jöjjenek, hogy vegyenek, hogy egyenek a közös kondérból.
Pedig nekünk a Borszék, a Hargita Gyöngye és a Székely Vágta kellene. Külön-külön. És együtt. Az lenne jó, ha megmutatkozhatnánk a világnak saját javainkkal, s nem kellene folyton váltogatni a csomagolást, mert ebben a fene nagy megfelelési kényszerben lehullnak rólunk az utolsó hozott motívumok, cafrang, nyelv, kötődés, gerinc, minden, ami olyanná tehetne, hogy az ilyenség is megmaradjon. Vagy nekünk már annyi?

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.