Csak csínján a teleor­maniakkal !

82

Tudom, hogy a román történetírás mind ez idáig egyfajta álnemzeti képzelgés okán jó részben szőnyeg alá seperte a román nép második – de az is lehet, hogy a legfontosabb – alkotóelemét adó kun, besenyő és úz népek kérdését. Tudjuk, hogy mindhárom nép közép-ázsiai türk nép volt, ugyanazt a nyelvet beszélte, és az európai történelemben is ugyanúgy végződött a sorsa: felőrlődtek, előbb a Magyar Királyság és a Bizánci Birodalom háborúiban, majd pedig zömükben a Kelet-Európát – Magyarországgal együtt – elözönlő Batu-kán vezette Aranyhorda birodalmában, annak az egyik fontos „tölteléknépességeként” (már akik nem álltak szembe a mongol hódítókkal). De nagyon jelentős tömegeik élték túl a mintegy tizenegy hónapig tartó magyarországi mongol rémuralmat (Kis- és Nagy-Kunság, Jászság), illetve a Fekete Kunországnak (Cumania Nigra) nevezett Kárpátokon kívüli (Havasalföld, Dél-Moldova, Olténia) térség évszázadig tartó mongol dominanciáját.
Azt is tudjuk, hogy 1227-ben II. Endre királyunk személyesen hoz püspököt negyvenezer kun család megkeresztelésére a moldvai Milkó/Milcov-folyó mellett létesített püspökségre. Amelyet aztán a mongol invázió eltörölt a föld színéről. Az itteni kunság egy része átmenekült a Dunán és bizánci alattvaló lett. (Ezek emlékét őrzi, többek között, a mai macedóniai Kumanovo város neve. Komnénosz Anna írói ambíciókkal megáldott bizánci császárlány elragadtatással ír a kun és a besenyő lovasok akrobatikus bemutatóiról a császári udvarban.) De a lényeges, hogy a kun népesség zöme helyben maradt, amit a munténiai, a dél-moldovai és az olténiai hely-, folyó- és családnevek ezrei bizonyítanak!
A Havasalföldet megalapító Basarab család kun eredetét ma már egyre többen elfogadják a hazai történészek közül is, akárcsak a Basarab-kori bojárság szintén türk-nomád származását. (Ahogy azt Neagu Djuvara történész egy pár éve megjelent nagysikerű könyvében szépen demonstrálta.)
Úgy tűnik, hogy a zavart keltő „hibát” az okozza, hogy mindhárom fentebb említett nép a magyaroknak meglehetősen közeli rokona! Na már most: hogy alapíthatta meg Valachiát egy, a magyarokkal rokon család és katonai vezetőréteg? A besenyők és az úzok 895–1054 között, míg a kunok 1054–1241 között, tehát több mint 350 évig uralták és lakták be ezt a térséget! A magyar királyok expanziós politikájába jól beleillettek ezek a rokon és csatlakozott népcsoportok, amelyekre támaszkodva kívánták a magyar királyok a fennhatóságukat a Duna- és a Dnyeszter-torkolatáig kiterjeszteni, a legveszélyeztetettebb délkeleti irányba. Ezeken a terveken aztán átlépett a történelem… Nézzük meg, hogy mi és főként kik maradtak itt e nagy népmozgalmakat követően? Mert mit jelent az, hogy Teleorman? Türk nyelveken a deli ormán bolond erdőt jelent. A mai Calafat magasságában pedig van egy rév a Dunán, amit a legutóbbi időkig Vadul Cumanilor-nak, azaz a kunok révének neveztek. Ki tudja, hányszor keltek itt át a nyughatatlan kun seregek, amikor be-betörtek a Bizánci Birodalomba, vagy amikor mégis jobbnak látták a Magyar Királyság védelme alá húzódni. Mindenesetre egy sokat viaskodó és összeférhetetlen népesség lehetett, egészen addig, ameddig elvesztette politikai szerepét, vagy jobbnak látta egy másik nép nevén tovább élni… Ezért javasoltam ennek a gondolatmenetnek az elején, hogy bánjunk csínján a teleormaniakkal és Teleormannal, mert lehet, hogy szegények, maguk sem tudják, hogy kik voltak az őseik?!… (Hogy pedig még pislákol/-hat itt-ott valamelyes kun öntudat, arra egy erdélyi magyar feleséget tartó észak-olténiai férfi döbbentett rá, akit egyébként Lupunak hívnak. Nemcsak ő – mondta –, hanem az egész kis hegyi faluja népe vallja a kun eredetet. Persze, az ismert okokból kifolyólag nem dicsekszenek ezzel…)
Neves román nyelvész könyvében olvastam, hogy az ’-ilă’ végződésű családneveik egytől-egyig kun eredetűek. Akkor a Dăncilă is az, kaptam fel a fejemet, ő is teleormani, tehát helyben vagyunk a miniszterelnökjelölt-asszonnyal! Ezután gyanakodva kezdtem antropológiai szempontból vizsgálni Dragnea pártelnök kimondottan taurid típusú kerek fejét, kék szemeit és egy nomád törzsfőre emlékeztető visszafogott és erős belső kontrollt eláruló magatartását, és máris visszaigazolódott számomra a teleormani kun fajkép! Ezután már csak a két teleormani miniszter asszony maradt, de rajtuk sem sikerült semmit sem a közismert román szépségideálból felfedeznem, ellenkezőleg: semmi sötét, a balkáni-mediterrán fajképet idéző jellegzetesség, à la Grigorescu vagy O. Băncilă (hoppá: még egy kun eredetű családnév!) festményeiről. Mert akárhogy is csűröm és csavarom, nekem a „tipikus” román immár mindenkorra a két diktátor, Gh. Gheorghiu-Dej és N. Ceaușescu, illetve ez utóbbi neje mellett azért csak Ghiță Funar marad… És nem a teleormaniak világító szemei és világos színvilága.
Ám mondják azt rólam, hogy fantáziálok, pedig ez is egyfajta történelem, még akkor is, hogyha azok, akikről szól, nem is tudnak róla. De attól még lehet helyes a hipotézisem, ha elválasztjuk egymástól a fajt és a nyelvet, két olyan kategóriát, amelyek nemegyszer meghazudtolják egymást.

Nagy Benedek

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.