Csak a jóval szabad színpadra állni

83

Az Atilla, Isten kardja című rockopera stáblistáján még Antal Tibiként szerepel a pásztorfiút alakító gyimesfelsőloki kamaszlegény. A műben ő találja meg Isten kardját és adja át a hunok királyának, majd a vezér halála után fiának, Csaba királyfinak. Azóta közel 25 év telt el, a legényből családapa lett, de még mindig a színpadon vagy annak közelében találjuk, és az éneklést azóta sem hagyta abba. Antal Tibor karácsonyi rituáléjának ugyanis ez is része – derül ki a Kovács Hont Imrével folytatott beszélgetésből.

Fotó: Kovács Hont Imre

– Gyökeresen megváltoztatta az életét az Atilla, Isten kardja című rockopera. Hogyan találtak rá önre a produkció készítői?

– 1992-ben a gyimesfelsőloki tánccsoportot meghívták Jászberénybe, a Csángó Fesztiválra. Tankó János tanító bácsi, a tánccsoport szervezője, vezetője engem is elvitt, hogy énekeljek egy-két csángó népdalt. Éppen ebben az időszakban kereste Szörényi Levente zeneszerző a pásztorgyerek szerepére alkalmas gyermeket, és a Csángó Fesztiválra is ellátogatott. Kallós Zoli bácsi mondta neki, hogy „lesz itt egy gyermek, szívből ajánlom, hogy őt hallgasd meg, mert ismerem”. El nem felejtem: Szörényi meghallgatott, a végén magához ölelt, s azt mondta: „Ha tudnád, mióta keresem ezt a hangot!” A szüleimtől hallottam a zeneszerző nevéről, hiszen az ő dalain nőttek fel, de nem tudtam még, hogy ki ő. Utólag mesélte, hogy amikor meghívott engem a szerepbe, Atillától kezdve a vezéreken át már mindenki megvolt, de a pásztorgyermeket nem találta.

– Mikor fogta fel, hogy ez mit jelent?

– Csak akkor, amikor láttam, hogy a magyarországi sztárénekesekkel kerültem egy öltözőbe és színpadra. Akkor döbbentem rá, hogy ez bizony nem akármilyen felkérés, hiszen itt van a könnyűzene krémje, és köztük kell megfelelnem. Jól sikerült, meghatározó pillanata volt az egész életemnek. Ekkor döntöttem el, hogy zenével akarok foglalkozni. Így lettem énektanár.

– Hogyan emlékszik vissza a próbafolyamatokra?

– Középiskolás voltam már Nagyenyeden, az ottani tanárnőm segített betanulni a dallamokat. Budapesten Diószegi László volt az egyik koreográfus, ő dolgozott velem, és voltak ugyan különböző próbahelyszínek, de nagyon rövid ideig, mert aztán a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon voltak a próbák. Oda jött mindenki: énekesek, katonák, táncosok, kaszkadőrök. Óriási színpadi mű volt, lovak rohangáltak a színpadon. 150-200 szereplőt vonultatott fel a produkció. Ittam magamba minden szavát Koltay Gábor rendezőnek. Nagyon szerettem őket, és ők is engem. A szereplők közül Deák Bill Gyulával volt a legtöbb közös munkám. Nagyon jól összebarátkoztunk, a próbákon is egy öltözőnk volt. Egyébként az egész próbafolyamatnak szinte minden pillanatára emlékszem, annyira belém ivódott ez a rockopera. Mai napig szinte elejétől a végéig el tudnám énekelni. A Margit-szigeten, a Szabadtéri Színpadon próbáltunk. Nemcsak a dallamok maradtak meg, hanem a szervezettség, a profizmus is, mindez később is meghatározta a felfogásomat. Diákként és tanárként is ragaszkodtam a pontossághoz, megtanultam, hogy maximalistának kell lennem, és csak a jóval szabad színpadra állni. Amíg nem tökéletes, addig nem állunk a nagyérdemű elé.

Részlet az Atilla, Isten kardja rockoperából

– Hogyan oldotta meg a budapesti tartózkodást?

– Ideiglenesen odaköltöztem, szállodában laktunk. A nővérem és a sógorom felváltva jöttek velem. Kiskorú voltam még, 14-15 éves, ezért kísérő kellett mellém.

– Mi okozta az ön számára a legnagyobb nehézséget?

– Nem emlékszem nehézségre, nem szorongtam. Kicsit talán a távollét viselt meg, de mindig ott volt velem valaki kísérőként. Aztán amikor nagykorú lettem – és még ekkor is visszahívtak pásztorgyereknek –, akkor már ezt is kinőttem. Volt rá példa, hogy már mutált a hangom, mégis ragaszkodtak hozzám. Élő adásban egyedül nekem felvételről ment a hangom, mert nem volt használható a sajátom. Rá kellett énekelnem. De ez a ragaszkodás is visszajelzés volt: valamit jól csináltam akkor.

– Hányszor énekelte színpadon a pásztorgyermek szerepét?

– A bemutató után még 15 előadásunk volt, majd néhány alkalommal az Erkel Színházban is játszottuk, és többször énekeltem részleteket a tévében Vikidál Gyulával. Kulcsmomentum volt, amikor a pásztorgyerek megtalálja a kardot és átadja, ezért ezzel a jelenettel különmeghívásaink is voltak. Így aztán meg sem tudnám számolni, hányszor énekeltem. Hál’ istennek elég sokszor.

– Hogyan alakult az élete a rockoperát követően?

– Leérettségiztem, közben még vissza-visszajártam fellépni, aztán következett a kántor- és tanítóképző főiskola Marosvásárhelyen, utána a zeneakadémia Kolozsváron. Közben tanítottam és énekeltem, népdalokkal, színpadi produkciókkal léptem fel Magyarországon. 2000-ben tértem haza véglegesen, és Berszán atya hívására a gyimesfelsőloki Szent Ersébet Gimnáziumban, valamint a Domokos Pál Péter Általános Iskolában kezdtem zenét tanítani. Az ének mellett kórust alapítottam, a helyi kulturális életbe elég jól bemártottam magam.

– Most éppen a Fölszállott a pávára próbálnak…

– Néhány fiatal úgy döntött, hogy ők megmérettetnék magukat. Többen is táncoltak már az én önálló műsoraimban, jól ismerjük egymást, és azzal bíztak meg, hogy – csúnya szóval élve – lemenedzseljem. Elvállaltam, így ezt most én irányítom. Kitaláltuk a koncepciót, bevontuk a Gyimesvölgye férfikórust is. Egy élő elődöntőn már túl vagyunk, érik a gyümölcse a munkának. Pénteken (ma – szerk. megj.) lesz a középdöntő, erre készülünk most

– A rockoperában mellékszerep volt az öné, de a szimbolikája miatt talán a legfontosabb mellékszerep: mint mondta, ön talált rá az isteni csodával küldött kardra, amelyet átadott Atillának. Később, halála után fiának, Csabának is ön nyújtotta át a fegyvert. Manapság is „ezzel foglalkozik”: átad.

– Az iskolaévek során mindig szerencsém volt, büszke is vagyok arra, hogy nagyon jó tanáraim voltak. Amit a rockoperában tanítottak, azt később a tanáraim is megerősítették bennem. Tőlük láttam a példát, és miután hazajöttem Gyimes-völgyébe, ugyanezt akartam: ami tudást akkor kaptam, azt az itteni gyermekeknek – vagy akár felnőtteknek – átadjam.

– A karácsonynak is része az átadás. Hogyan ünneplik a karácsonyt?

– Amióta családom van, még szebb lett az ünnep. Külön élmény a gyerekekkel közösen várni a karácsonyt. Ami pedig érdekessége számomra az ünnepkörnek: december 25-én néhány baráttal elmegyünk egymást megénekelni. Ez szép, de kihalófélben levő hagyomány, amelyet éltetni akarunk.

[box type=”shadow” ]Ősi szokás szerint köszöntenék a falustársakat

Kihalóban lévő hagyományt akarnak életre kelteni a Gyimesekben: karácsony másnapján felkeresik a falubelieket rég elfelejtett köszöntésekkel. A tervek szerint a legfeljebb 10 személyből álló csoport tagjai hagyományos maszkot viselve idéznék meg a régi korok szellemét, remélve, hogy az ünnep nem a televíziózástól, hanem az együtt töltött időtől lesz kellemes.
Néhány hagyományőrző önkéntesnek köszönhetően más lehet az idei karácsony Gyi­mesfelsőlokon, ahol ősi szokásokat akarnak újjáéleszteni. A már kevésbé vagy alig ismert karácsonyköszöntők hagyományos maszkot és kifordított báránybőr subát viselnek, s rigmusokat, szenténekeket előadva látogatnak el a házakhoz, ahol jókedvvel dicsőítik a Megváltó születését.
Erre a szokásra hívja fel a figyelmet Farkas Tibor, aki lapunkat felkeresve közölte, kezdeményezésükkel az elődök hagyományait , az elfeledett szokásokat szeretnél felfrissíteni és továbbadni. A gyimesi éneklés annyira régi, hogy a keresztény és a pogány szokáselemek keverednek benne. Sajnos mára csupán részeiben maradt fenn a közösség életében.
– Körülbelül 40 éve láttam utoljára olyan beöltözött falubelieket, akik karácsony másnapján kopogtak be a családokhoz, és köszöntötték a ház lakóit. A gyimesközéploki Tankó Gyula néprajzkutatóval is egyeztettünk, hiszen minél pontosabban szeretnénk feleleveníteni a régi szokásokat – ecsetelte az egyik szervező. Megtudtuk, hogy a körülbelül tíz személyből álló köszöntőcsoport a napokban egyeztet a részletekről, és terveik szerint felkeresik a környékbeli otthonokat, ahol a karácsonyi éneklést a hagyományos formájban adják elő.
A hagyományok újraélesztése kettős jelentéssel bír, hiszen amellett, hogy az ősök emlékét idézi meg, előtérbe helyezi a családcentrikus és közösségépítő magatartást, ahol az ünnep alatt nem bezárkóznak az emberek, hanem tárt ajtókkal várják a vendégeket. Keresztes Bea[/box]

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.