Coheni hangulatban

55

Kell egy szubdomináns akkord, szükség lesz egy domináns akkordra is, hozzáadunk egy párhuzamos mollt, és kész is a dal. Halleluja. Nem a pünkösd jutott eszembe, hanem Leonard Cohen dala szól végtelenítve a fejemben úgy tíz perce. Legalábbis azóta, hogy megláttam az egyik hírügynökség oldalán a hírt. Azt a hírt, amelyet rajtam kívül még nagyon sokan vártak. Persze lehetett tudni vagy sejteni, de a leginkább remélni, hogy június elsejétől végre, valahára kinyitnak a teraszok. De tegnap Klaus „jó napot kívánok pe-sze-de” Johannis bejelentette, hogy csakugyan, tényleg, igazán.
Pár napja futottam össze egyik kedvenc csíkszeredai kávézóm tulajdonosával és a szakácsával, akik azzal biztattak, hogy teljesen megújult terasszal várnak és készek a nyitásra. Üzenem: bennem nem fognak csalódni, amint tudok, jövök. Hogy Moldova György Börtönválogatott című novelláját parafrazáljam: egy ferencvárosi koktél lesz, ami egy rész rum és két rész rum, de jól összerázva. Hogyne jönnék! Persze csak akkor, ha beférek, két és fél hónap egyhangúság után alighanem a felszabadultság ünnepeként fogják sokan megülni az alkalmat. A vendéglátóipari egységek személyzetének nem lesz egyszerű, mert nekik végig maszkot kell viselniük, így alighanem emberpróbáló feladat lesz számukra a munka. Igaz, nem hiszem, hogy különösebben bánkódnának, hiszen végre ismét dolgozhatnak.
Önök most némi joggal a szememre vethetik, hogy kissé indokolatlanul foglalkozok ennyire behatóan azzal, hogy újra kinyitnak a kocsmák, vagy legalábbis a teraszaik. Ez némileg érthető is, elismerem. A kocsmákhoz ugyanis rengeteg negatív képzet is társul. Hangoskodás, komolytalanság, társadalmi lecsúszás melegágya, hogy csak néhányat említsek. Kétségkívül ennek van némi alapja. De most mégis engedjék meg, hogy egy kicsit azokhoz csatlakozzak, akik örülnek annak, hogy megnyílnak a teraszok.
A kocsmák – ezúttal hadd tekintsünk el az eufemisztikus kultúrkávézók kifejezéstől – nem csupán a becsületsüllyesztők, hanem társadalmi intézmények is. Mert hol máshol tudnának az emberek kötetlenül beszélgetni egymással? Kint a természetben, az erdő alatt is lehet persze, csak az meg a legtöbbek számára nehezebben elérhető. Sokan úgy fogják megélni, mintha hosszú idő után a börtönből szabadultak volna. El lehet őket ezért ítélni persze, mert esendők, de esendőnek lenni emberi dolog. Humanistaként képtelen vagyok nem együtt érezni ezekkel a tömegekkel.
A szabadságvágyon és az egymással való találkozás örömén túl azonban van még itt valami más is, ami talán sokkal komolyabb ennél. Június elsejétől ugyanis nemcsak az otthoni bezártságukból kitörő emberek jutnak lélegzetvételhez, hanem egy teljes iparág is. Nem pusztán a terasszal is rendelkező kocsmatulajdonosokról van szó, hanem a munkavállalókról is, akik ebből élnek. Rengeteg pincér, pultos, szakács végre ismét megkeresheti a napi betevőjét. Felfogni sem tudom, hogy annyi hét bizonytalanság után, mit jelenthet ez számukra. Együtt érezni tudtam velük, de helyettük szenvedni nem. Ezért is szól most végtelenítve a fejemben Leonard Cohen dala. Halleluja. Áldott ünnepeket! 

Kiss Előd-Gergely

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.