Civil elégtétel

218

Nem tudom, hogy a kommunizmus „senkiben sem bízhatsz”-érzete vagy a kapitalista önzelem miatt fordult ekkorát a világ, de érdekes, hogy amíg dédapáink bizonyos értelemben a maguk természetességében voltak civilek, önkéntesek, addig ma már a természetességet inkább intézményesség váltotta fel. És melegágya ennek az intézményesített civilségnek a média, főként a közösségi média. Van ennek egy sajátos görcsössége, amelyet nagyon sokan önös érdekekben oldanak fel: nem is annyira az önkéntességet, hanem inkább magukat reklámozzák. Mert a nagyérdemű jóformán csak azokat a civileket élteti, akikről a Facebookon nap mint nap olvashat, de megfeledkezünk azokról, akik a régimódi természetesség szellemében, „észrevétlenül” tesznek valami jót a közösségért.
Be kell látnunk azonban, hogy ma már nemcsak hogy nem lehet másképp, de szinte nem is érdemes. A világháló egyik felbecsülhetetlen előnye, hogy a jó példáknak is közvetítő csatornája. Miközben tele vagyunk negatív hírekkel, valóságos felüdülést jelent elolvasni egy-egy újságcikket, bejegyezést önkéntesekről. És ha hellyel-közzel visszaélnek is vele – mert milyen jól mutat például a homokzsákot töltő, lapátoló politikus kampányidőben, ugye –, mégiscsak hasznos, hogy a pozitív példák is messzire eljutnak ezáltal. Ilyen megközelítésben pedig még az is bocsánatos bűn, ha az ember azért szedi össze a parkból a szemetet, hogy felvágjon vele a Facebookon.
A civilizáció egyik fokmérője éppen a civil hozzáállás. Ez kölcsönzi a társadalom számára a java részét annak, ami az államtól elvárható kötelezőn felül van. Szerves része a Maslow-féle szükségletpiramis csúcsának, az önmegvalósításnak: attól érzi teljesnek magát az ember, ha a napi kenyérkereső munkája mellett valamit másokért is tesz. Netán éppen azért, hogy a nála kiszolgáltatottabb kenyérkeresők is könnyebben jussanak hozzá a mindennapi betevőjükhöz.
Ettől mi még messze vagyunk. El nem felejtem azokat a lesajnáló tekinteteket, amelyeket akkor szegeztek nekünk, amikor a párommal önkéntes munkára indultunk, beláthatatlan időre. Ráadásul külföldre, a későbbi pénzszerzés nem titkolt szándékával. „Ingyen fogtok dolgozni? Azt itthon is tudnátok” – jegyezték meg sokan a fiatalok közül is.
Ennek tükrében nagyon sokra értékelem a (közösségi) médiában is aktív civil kezdeményezéseket. Külön megemlíteném a Civil Csíkszeredát, amely mára már véleményformáló és közösségnevelő erővel is bír. Innen értesültünk korábban például arról – és ennek nyomán lapunk is foglalkozott vele –, hogy egyik veszélyes csíkszeredai útszakaszon fényvisszaverő zászlócskákkal tették volna biztonságosabbá a gyalogos átkelést. Tették volna. Csakhogy a zászlócskák egy-két nap alatt eltűntek, és a második próbálkozás után a harmadikat már hiábavalónak érezték. A kezdeményező akkor úgy fogalmazott: társadalomként nem vagyunk megérve a jóra, nem tudjuk becsülni a másét.
Ezzel sajnos nehéz vitába szállni. És az sem teszi könnyebbé a helyzetet, ha azonnal a cigányokra mutogatunk: akik szemétdombot csinálnak a szelektív kukák körül, megdézsmálják a ruhagyűjtő konténereket, megrongálnak civil megvalósításokat. Igen, ezzel sem lehet vitába szállni. De a lépéseket sorra kell vennünk. Amíg köztünk, dalia székelyek közt sem természetes, hogy a napi nyolc órán felül önkéntesen is tegyünk valami szépet és jót, addig nem várhatjuk el ennek a tiszteletben tartását olyanoktól, akik számára maga a napi nyolc óra sem természetes.
A civilségnek sajnos velejárója az elmaradó elégtétel. De minden jó cselekedet erőt kell adjon a tiszteletlenek, a pökhendiek, a garázdák okozta kudarcon való felülemelkedéshez. És ha egyszer túl sokan akarjuk majd a jót, akkor nagyon fogja szégyellni magát mindenki, aki keresztbe tenne nekünk.

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.