Császár Böbe, a stewardess

Glóbusszal a vállamon 71.

120

Egy tunéziai sajtóútra kaptam meghívást május végén, s mivel a nyári charterjárat még nem indult be, így kis kerülővel, Frankfurton keresztül vezetett az utam.

Németország legnagyobb légikikötője felé repülve egy régi emlék ugrott be nekem. A Duna Televíziót és a Malévet szoros szálak kötötték össze, a munkánkhoz gyakran kaptunk szabadjegyeket, s a cég reklámjai is megjelentek a képernyőn. Egy alkalommal a repülőtársaság marketingosztályáról kerestek meg minket, hogy Császár Erzsébet vezető-stewardessről készítsünk egy portrét, abból az alkalomból, hogy fia is édesanyja hivatását választotta. Örömmel tettünk eleget a kérésnek, s egy Budapest–Frankfurt–Budapest úton vettük fel az anyagot.
Császár Erzsébet, Böbe fogalom volt a Malév életében, negyven év alatt 27 ezer órát töltött a levegőben, s színes emlékeit később könyvben is közreadta. A kommunista rendszerben munkája bizalmi feladatnak számított, utaskísérők generációi leshették el tőle a szakmai titkokat. Tudott kedves és kemény is lenni, barátokat és ellenségeket is szerzett az évtizedek során; nem mindegy volt, hogy beosztásai alapján ki repült Párizsba, és kinek vezetett útja, mondjuk Tiranába. Mindenesetre volt tekintélye a cégnél.
Az emlékezetes utazás a személyzet eligazításával kezdődött. Az aznapi szolgálattevők soraiban fia is csillogó szemekkel foglalt helyet, az okítás forsriftosan ment. A fedélzeten mindenki kitett magáért, az utasokat különösen mosolygós csapat szolgálta ki, az operatőrünk pedig szorgosan dolgozott, én pedig sűrűn jegyzeteltem. Frankfurtban – mialatt kitakarították a gépet – átverődtünk az indulásai oldalra, nem feledkezve el a helyi duty free shopba is benézni. A visszaút ugyanolyan kellemes volt, néha kellett csak rászólni a kissé lump operatőrre, hogy ne igyon annyit a felszolgált ingyen italból. Ferihegyen kis ünnepséggel várták a családot, itt már Böbe is koccintott a meghívottakkal. Később fáradtan lerogyott egy székbe, s elmerengett a daliás időkön. „Volna mit mesélnem, de ezeknek egy részét nem lehet leírni” – mélyedt gondolataiba, s eszébe juthattak szép emlékei, a melegebb pillanatok, és kollégái, akiket elvesztett a balesetekben.
Később, amikor talán Erzsébet asszony már eljött a Malévtől, egy dél-afrikai charterjáraton találkoztam, ott is lelkesen foglalkozott az utasokkal. Felidéztük egykori forgatásunkat, s az út végén – mikor nem látta senki – egy palack bort csúsztatott a kezembe: „Igyák meg az egészségemre!” felkiáltással. Nem kellett kétszer kérni, még aznap elfogyasztottuk. Mikor e sorokat írom, az interneten ráleltem az akkori fedélzeti fotóra, a bejegyzések alapján hősünk azóta is él és virul.

Csermák Zoltán

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek