Bükkfalva és Bágy – Bánja-e a székely? (8.2.): Újból orosz dezsavű és a bágyi csicsek

16

Riportsorozatunk múlt részében Bükkfalván jártunk, abban a faluban, amely elkülönülten fekszik Szentmártontól délkeleti irányban. Majd Bágyra visz utunk, abba a faluba, amely magaslati fekvése miatt különös a községben. Azt mondják, hogy ott másfajta, „hegyi” emberek laknak. Színtiszta református közösség.

Bágy: régi ház                                                                                                                               Fotó: Simó Márton

Az Alkotóháznál jobbra kanyarodva, a László Árpi-féle kőkert és a romok mellett elhaladva megyünk felfelé az oroszos jellegű őszígéretben. A görög katolikus temető felé. Ez a másik ürügy arra, hogy e helyen román nyomokat keressenek a Kárpátokon túlról érkezett legendahívők. Az a hír járja, hogy itt elmagyarosították egykor a derék oláh jobbágyokat és zselléreket. (Nem történt más, csak annyi, hogy fokozatosan önként beolvadtak, és amikor 1948-ban a nemzetállam szintjén – ezt a román öntudat fejlesztéséért oly sokat munkálkodó felekezetet – bevitték a nemzeti görögkeleti egyházba, kvázi megszüntették, és az utolsó élő szimpatizánsok is vagy elköltöztek, vagy betértek a környék római katolikus, református, unitárius gyülekezeteibe. Egyébként majdnem lehetetlen volt a vidéken az ortodoxok vagy a görögkatolikusok számára a feltételezett „anyanyelvi” hitélet, hiszen a 19. század közepe óta alig voltak szervezett gyülekezeteik – amelyek egyébként már akkor is magyar nyelvűek voltak, ha voltak –, és az 1916-os román betörés ugyancsak vízválasztó volt számukra. Ekkor – szégyenükben – a megmaradtak is elhagyták korábbi felekezetüket, így befejeződött az asszimiláció. Hogy az 1920 után berendezkedő gyarmatosító román adminisztráció megint elővette az etnikai és vallási kártyát, az abban nyilvánult meg, hogy helyenként új templomokat építtettek helyi adókból és közmunkával, illetve előnyöket kínáltak a betérőknek, akikről névelemzés alapján gyanították a latin gyökeret. Nemsokára – 1940 és 1944 között – ismét változott a széljárás. Immár a székely-magyar elem javára. A létezett kommunizmusban aztán végleg megszűnt a román irányultságú egyházi revitalizáció. Eltűntek a román vagy románnak és ortodoxnak vélt hívek a környékről. Az 1989-es rendszerváltást követően újkeresztény egyházak jelentek meg, amelyek reformot, megtisztult, civilizációs és értelmiségi többletektől megfosztott életmódmintát kínálnak az üdvözülni vágyóknak, egy steril, globalizált földi és égi, valós és virtuális térben zajló világi és mennyei életet ígérve követőiknek. Kulturális oldalról ezek a felekezetek roppant veszélyesek. Kimossák az agyat, és felszámolják azokat a jellegzetességeket, amelyek által székelyek, magyarok, románok vagy cigányok voltunk ezen a vidéken. A jelenség országos. A „nemzeti egyház” harminc év alatt több millió hívet veszített. Bükkfalva azonban ma egy csendes hely. Nyoma sincs itt a két Homoródmentén az egykor sűrűn jelentkező vallási villongásnak.)
A temetőt néhány éve bekerítették. A közbirtokosság letakaríttatta a bozótot. Viszonylag civilizált és belátható így a tágas telek, bár – állandó gondnok híján – csak legeltetéssel lehet a füvet „visszanyesni”, aminek az a következménye, hogy az állatok folyton ledöntik a síremlékeket. Találunk kétszáz éves sírköveket, kereszt van rajtuk, de sehol nem látni cirill, esetleg román feliratokat. László Árpád ősei is ebben a temetőben nyugszanak, a család egyik ága valaha görögkatolikus volt. A kántor úr családi legendáriumában azonban semmi nyoma az esetleges román mivoltnak. A kegyúr, a környék egyik legjelentősebb primor nemzetsége, a Bíró család itt található kriptája időközben beomlott, azt egy külön elkerített rész jelzi.
Napjainkban öt állandó lakosa van Bükkfalvának. Árpád és élettársa; egy gyengébb család, aki kiszorult a városból; egy pásztor, aki a temetőben és körülötte legeltet. Illetve létezik odébb egy farm is, amelyet egy székelyudvarhelyi vállalkozó építtetett – szárnyasokat nevel benne majdnem természetes körülmények között, tehát az innen kikerülő tojás és a baromfi jóval értékesebb, mint a nagykereskedelmi –, amelynek mindig van legalább egy itt tartózkodó alkalmazottja. „Ha a fiam méltóztatna hazajönni, s családot alapítani, akkor a falu sokat erősödne. Ki tudja? Talán ez is egyszer megvalósul… Én pedig hét közben végzem a dolgomat. Nagyon szeretek itt élni. Nem a messzeség vonz, hanem ez a fix pont.” Bízzunk az „újjáalapító” faluatyában. Bár sok ilyen folytató-újrakezdő Noé lenne a két Homoródmentén. Aki nem hajótörött. És túl van immár az özönvízen.

Kicsi és a jövő lehetőségeit alig látó falu
Messziről felrémlik előttünk a Bágyi-tető. A két összetéveszthetetlen, csupasz hegyorom. A bágyi csicsek. A nagyobb, a Várhegy 856 méter. A kisebb a Dimény-hegy pár méterrel alacsonyabb és nagyobb része már Lókodhoz tartozik. Alatta, a hegy ölében a falu. Az odavezető műút négy kilométeren át kanyarog fel a szelíd szerpentinen, s bár eléggé keskeny, a célnak tökéletesen megfelel, és – úgy tűnik – kifogástalan minőségű, pár éve jól bírja az időjárás viszontagságait. Másik előnye, hogy nem ér véget a falu végén, mint oly sok településen, hanem továbbszalad a templom, majd az impozáns kultúrház és az emeletes iskola mellett, s balra kanyarodva jön vissza, aztán – hurkot írva – az alsó úton torkollik a központi vegyesboltnál a főútba. Ily módon gyakorlatilag befutja és összeköti a nem túl bonyolult utcaszerkezetet, annak fősodrát, és csak néhány sikátort, zsákutcát hanyagol.
Lévén szó hegyoldalban épült településről, ahol jelentős volt korábban is az erdővagyon, viszonylag könnyedén és olcsón építkezhettek fából is, de ugyanakkor a régi házak esetében fellelhető az oldalfalak kialakításánál a tégla és a helyben kitermelt kő. Még láthatók imitt-amott a szászos, szintén téglából vagy kőből készült oszlopos, boltozott kapuk, olykor azonban a bőven száz-másfélszáz éves, jellegzetes udvarhelyszéki, faragott nagy székely kapuk és azok kis gyalogkapus változatai. Illetve gyakori volt a körbefutó tornác, jellegzetes oszlopokkal, fűrészelt díszítőmotívumokkal. Két-, illetve háromosztatúak ezek a hagyományos parasztházak, amelyek alatt – ha olyanok a telek adottságai – tároló- és lakópincét is találni.
A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek felújítási divatja nem tett jót a faluképnek. Idegen vakolatszínek és -minták honosodtak meg, illetve – amelyik ház tulajdonosa módosabb volt és komolyabb átalakítást végeztetett – általánossá lett az ikerabla­kok behelyezése az utcafronton, meg oldalt, valamint a „vinklis megoldás”, amikor lemetszették a tornácokat, és elöl hozzáépítettek még egy-egy szobát, hogy „korszerűbb”, „városiasabb” legyen a küllem.
A csűrök újabb funkcióját itt sem találják a helyiek. Jóval több fantázia és kezdeményezőkészség kellene, meg anyagi ráfordítás. Ily módon – mivel fölöslegessé váltak – szép lassan elpusztulnak, aztán valami körbálák tárolására alkalmas szín „képződik” a helyükön.
Enyhén szólva itt is eklektikus napjaink felújítási és építkezési tendenciája. Sok az idegen hatás. Jól látszik a pénz hiánya. De a jelenléte is! Leszámítva a két-három szépen sikerült renoválást, ami tulajdonképpen új vakolatot, tornáckonzerválást, ablakfestést, -pácolást, s talán a szarvazat cseréjét, a cserepek átforgatását tartalmazta, nem történt komoly értékmentés. Az elrontott építkezésekben pedig tobzódik a rosszul hasznosított tőke. Mert pár ilyen is van. Legalább öt romos bennvalót figyeltünk meg a viszonylag gyors terepbejárás során – bár más célból korábban is több ízben megfordultunk Bágyban –, amelyek faluképi fontossága vitathatatlan. Akár ilyen utcát vagy fél utcát is ki lehetne még alakítani, hogy bár képileg visszautaljon az eredeti állapotra. Ez az Alsó út. Ezen épületek eltűnése a sajátos jelleg elillanását hozza magával. Ahhoz, hogy ez ne így történjék, s jó legyen mégis a végeredmény, kisebb csodára lenne szükség. Ha mégsem, akkor elmondhatjuk, hogy a sajátos jellegnek, s Bágy bájának annyi. Hogyha azonban élhető településként viselkedik a huszonegyedik század elején, ha kialakul egy életképes koncepció, és képes megtalálni az egyensúlyt az élő-, illetve lakókörnyezet és a modern gazdálkodás helyigénye, tér- és formaszükséglete alakulásában, akkor elképzelhető a lassú és szép felfelé való ívelés. A potenciál adott.
Ha áttekintjük az itteni népességi mutatókat, jól érzékelhető, hogy bő évszázadon át tartotta az öt- és hatszáz közötti lélekszámot a falu, a 651 fős csúcsot 1941-ben érve el, majd 1956-tól kezdődően, 632-ről folyamatosan apadt a lakosság, 1992-ben 256-an, 2011-ben 199-en, ma 180-an élnek benne. Az erőforrások kihasználásával, a mobilitás felvállalásával, akár háromszáz-négyszáz lelkes településsé is duzzadhatna. Csakhogy ahhoz összefogásra lenne szükség, példákra, községi pályázatokra, s arra, hogy a helyi közbirtokosság is alakítson ki valamiféle stratégiát, amely a tagság, gyakorlatilag a teljes közösség érdekeit szolgálja, hiszen ilyen kis településen a meglévő gyülekezetnek, a papnak, a presbitériumnak, és ennek az erdővagyont kezelő tulajdonosi társulás vezetésének jutna a legfontosabb szerep.
Itt érdemes szabadon idézni Bányász József gyergyóújfalusi gazda szavait – más vidékről érkezik ugyan a szó, de a vélemény érvényes itt is –, aki magától értetődő feladatnak tartja a korszerű mezőgazdasági élettér megteremtését, a szerves kapcsolat fenntartását a hagyomány, az állatjólét, a környezetvédelem, a gazdaságosság és a modernitás között. A teológiai és vidékfejlesztő-menedzseri képesítéssel is rendelkező vállalkozó, aki egyszerűen és büszkén tíztehenes parasztnak vallja magát, a minap egy előadásában nem véletlenül idézte Németh Lászlót: „Van egy hagyomány, mely tájékozódó – ösztönünkhöz szól –, és egy hagyomány, amely félrevezet. Az egyik megtanít úszni, a másik a süllyedő hajó szalonjába tessékel, mert ott idáig is jót lehetett ebédelni.” Igyekezett meggyőzni arról is, hogy a parasztudvar, a gazdaudvar maga az Élet, egy Élet, és a tulajdonos „művelt” ember. A lakóház „fellegvár” ugyan, de be kell lennie „ültetve” a birtokba. A mezőgazdasági építkezés ezért inkább teremtés, mint tőkebefektetés. „Érezzük át ennek a súlyát és ehhez méltó módon cselekedjünk” – fejezte be a gondolatmenetét… Köllő Miklós gyergyószentmiklósi műépítész, restaurátor szerint pedig „…kultúrahiány, nem a pénz hiánya az oka annak, hogy a régi épületeket inkább lebontják, mintsem felújítják. Építészek és nemépítészek együttesen hatalmasat képesek menteni a Székelyföldön. Gyerekkoromban értem annak a társadalomnak a végét, mely még egyetlen nagy faluközösségben működött. Az öregek összejártak, vasárnapra pedig fel kellett seperni az utcát. Ma egyszemélyes társadalmak vannak, és ebben a televízióra figyelnek az emberek. Be van fűzve a falba nálunk is, ami a kábeltévéhez, az internethez szükséges. De utolsó pillanatban nem köttettük be. Így több időnk marad egymásra…” Jó lenne együtt lenni ebben a digitalizált korszakban is az utcákon, a mezőn, a templom kis terén, istentisztelet előtt és után, hogy tudjuk egymásról a jót, s a rosszat is, ha van. Mert az a leginkább üdvös, a legőszintébb: a kézfogás, a köszöntés és az igazi, a jó találkozás, az élő egyenes beszéd embertől emberig, lélektől lélekig, ha valóban itthon akarunk lenni ezen a földön, a mi falunkban, a mi házunkban, s a mi egyetlen életünkben…

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek