Budapesti séta

Bőröndnapló 13.

370

Ígéretemhez híven ezen a héten még egyszer Budapestet idézem. Megismerésének néhány kivételes pillanatát. Az Andrássy úttól indulunk.
Pontosan 45 évvel ezelőtt, amikor először találkoztam ezzel a híres sugárúttal – amely a kezdetekkor egyszerűen a Sugárút volt –, még szinte semmit nem tudtam róla. Jártam Budapesten hamarabb is, de látni Budapestet csak akkor kezdtem. Akkor fedeztem fel, részben magamtól, részben édesapám hatására – aki Budapest és az akkor még tiszta szívből Anyaországnak titulált csonka állam igazi ismerője és csodálója volt –, néhány dolgot, amelyekről később kiderült, hogy ezek valóban Budapest különleges, emblematikus történelmi, művelődési meghatározói.
Budapest tágabb értelemben vett belvárosa, a metropolisz – ha egy kis túlzással mondhatom így – ősi magja, igen logikusan tagolt. Nekem mindig Párizst juttatja eszembe, anélkül, hogy hasonlítana rá, mégis sokban emlékeztet másik nagy kedvencemre. Talán másokat is megihletett a csodaváros, nemcsak az odavágyó, és oda is járó (már aki tehette) nyugatos költőket, építészeket, festőket, szobrászokat, hanem a városok arculatáért felelős vezető embereket is. Párizs nagy átépítése, zseniális városképének kialakítása közel két évtizedes munka után nagyjából az 1870-es években ért véget. Budapesten meg akkoriban vetették fel és döntötték el előbb ennek a több mint két kilométeres útnak a megépítését, miközben rövidesen a Nagykörút terve is megjelent, amellyel az Oktogonnál keresztezik egymást, azon a helyen, amely akkoriban csak egy gödör volt!
Az Andrássy úton végigsétálni élmény, bármelyik szakaszán indulunk el. Talán ez a legcsodálatosabb benne: hogy mindenhol szép és van valami bámulnivaló rajta. Ami különben a belváros szinte egészére is igaz. Ezért merem nyugodtan hasonlítani vén kontinensünk bármelyik fővárosához: rengeteg gyötrelme és gyötörtetése ellenére állja a sarat. És most hadd ne kezdjük részletezni, kinek, minek köszönhetően!

Ajánlott cikkek


Nekem ez a sugárút elsősorban az Írók boltját, az Operát és az innen megközelíthető színházakat, azaz a „pesti Broadway”-nak is nevezett Nagymező utcát jelenti. No meg a kiindulópontját, a Hősök terét. Mikor először megláttam, a világ legszebb terének gondoltam. A millenniumra készült a közepén álló hatalmas oszlop, alján a szoborcsoporttal, amelyet később egészítettek ki a királyszobrokat felsorakoztató két oszlopcsarnokkal és zárták le a tér két oldalát a Műcsarnok és a Szépművészeti Múzeum impozáns épületeivel. Nemzeti panteonnak készült, de valójában nem az lett belőle. Illetve ha ezúttal a fogalmat úgy értelmezzük, mint egy nemzet vezéreinek gyűjtőhelyét, akkor közel jár hozzá, de ez már értelmezés kérdése. A világban sokfelé jártam ilyen nemzeti „szentélyekben”. A legigazibbnak a Westminster tűnt, amely eredetileg koronázási és uralkodók temetkezési helye volt, majd a nemzet szellemi nagyjait is kezdték ide temetni, mára pedig megróbálták legalább egy emléktáblával megidézni minden jelentős teremtő emberüket. Ilyen szempontból eddig az egyik legmeghatóbb élményem volt: sehol máshol nem találkoztam ezzel az igyekezettel, hogy egy helyre gyűjtsék mindazoknak legalább a nevét, akik a nemzetet azzá tették, ami!
Persze ide kapcsolódik a Millenniumi földalatti – sárga vagy 1-es metró – is, Budapest legrégibb, ma is sárga, csikorgó, zakatoló és patinás föld alatti vasútja, mely egyben a kontinens első (!) földalattija. Ráadásul én szeretem a metrók rendszerét, mert nekem ezekkel a legkönnyebb közlekedni, hisz térkép van róluk. Lehet, hogy a helyzet változni fog: végre szereztem egy térképet a többi tömegközlekedési útvonalról – évek óta próbálom, eddig sikertelenül –, hiszen szívesebben gyönyörködnék a panorámában, mintsem a föld alatt száguldozzak.
A Rákóczi út volt egy másik, bár újabb élményem. Mert be kell vallanom, hogy első feleszmélésem után csak jó másfél évtizeddel jártam újra Budapesten. Ezúttal egészen más körülmények között. Állítólagos forradalmunk után néhány hónappal, friss, alig éledező demokráciánk tavaszán jutottam el újra oda hosszabb időre, egy szakmai meghívásnak eleget téve. Találkozóhelyünk a Rákóczi útról nyíló utcácskában volt, oda érkeztünk és rendszeresen oda tértünk vissza, illetve indultunk szakmai-művelődési portyázásainkra. Ezért naponta végigmentem az út legalább egy szakaszán, ahol akkoriban nekem úgy tűnt, hogy maga a divat hömpölygött fel és alá, mint a nagyvilági hangulat maga. Akkoriban dívott az a most visszatérni látszó viselet, amely trikónadrágot, hosszú szoknyát, tunikát, mellényszerű vagy valódi hosszú kabátot egyszerre vetetett föl a viselőjével, gyakran sállal, kendővel megspékelve, lehetőleg fekete színben, és én csak néztem, ámultam és bámultam, hogy lehet ennyi mindent egymásra felölteni? Ma sem értem és hasonló csodálkozással szemlélem, akik ezt a sok mindent egymás fölé magukra huzzák. Néha még tetszik is. A híres út arculata ellenben azóta sokat változott.
Története a XVII. századra nyúlik vissza, de az is lehet, hogy egyenesen a török időkig, mai arculatát és funkcióját pedig természetes fejlődéssel nyerte el. Nevét egy különleges eseményről kapta. Miután sok huzavona után elhatározták az addig Konstantinápolyban (ma Isztambul) eltemetett II. Rákóczi Ferenc hazahozatalát és újratemetését, itt vitték végig a hamvait a Szent István-bazilikától (ahol felravatalozták) a Keleti pályaudvarig, ahonnan Kassára szállították. Ott a Szent Erzsébet-dómban helyezték – most már feltételezzük – örök nyugalomra, édesanyja, Zrínyi Ilona és fia hamvaival együtt. Nem is olyan régen végre eljutottam Kassára, és gyönyörű, belül is csodálatosan felújított székesegyházba is. A kriptát azonban nem láthattuk, zárva volt, mert meghalt az utolsó idős magyar, aki vállalta, hogy az odaérkező látogatóknak kinyitja azt.
Annyi mindent írhatnék még a Rákóczi útról: az első közkórházról, első lóvasútról (1868) és villamosról (1897), a Blaha Lujza téren egykor büszkélkedő Nemzeti Színházról, a főváros első közlekedési lámpájáról (1926) a Corvin áruház mellett, és nem utolsósorban a Keleti pályaudvarról, amely majd negyed százada az érkezéseim és indulásaim tanúja. Mint ahogy egyre inkább azzá válik a Ferihegy, azaz ma már Liszt Ferenc repülőtér is. Vagy ahogyan a sárga metró végállomása, Vörösmarty tér is életem egyik kedvenc helye: itt dedikálva váltam lelkemben íróvá.
Albert Ildikó

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.