Búcsúzik az esztendő

20

Több mint fél évszázada egy fiatal tanítót neveztek ki a Hargita alji székely faluba. Fiatal vadászként ott ismerkedett meg a Hargita erdőségét védő erdőgondnokkal, akinek a lakóháza a falutól a Madarasi-csúcsra vezető útnak felénél volt felépítve, itt töltötte a mindennapjait családostól télen-nyáron, védve az erdő fáit és a vadállományt.
Nemhogy a hegyoldalban, de még a falvakban sem volt villanyáram, így karácsonykor a karácsonyfákon nem az elektromos villogók, hanem a gyertyák fénye, meg a csillagszórók szikrázása tette áhítatossá a nagy ünnep estéjét. Kint fagyos, hideg szél süvített, megkocogtatta az ablakokat, és hírül vitte az embereknek, hogy elmúlt újra egy esztendő. Az emberek a két ünnep közti munka után újra vigadni készülnek. Bort, pálinkát, pezsgőt vásárolnak, közeledik szilveszter. A fiatal tanító amint puskájával a vállán az erdőt járja, azon gondolkodik, milyen is az élet. Ilyenkor meglágyulnak a szívek, néhány órára olyanokká válnak az emberek, mint amilyennek lenniük kellene egész évben.
Kihaltnak, üresnek tűnt az erdő, pedig itt van az élet, csak bújócskát játszik a hólepel alatt. A vágás szélén, ahol az erdészlak állott, egy alacsony ember állt. Régen látta már, hogy jön valaki, de az erdei emberek büszke méltósága azt kívánja, hogy csak a köszönés után vegyen tudomást a látogatóról. A támadásba lendülő két kuvaszát visszaparancsolta, s amint ránézett, a kék szeme fénye meleg, barátságosan simogató volt. Nyilván megismerte, sokszor cserkeltek már együtt a Hargita rengetegében.
– Azt hittem, ma nem jön ki, az év utolsó napján.
A téli erdőben sokat mond a kevés szó is. Hátizsákjából üveget nyújtott neki, ő megemelte a kalapját, feljebb lökte a homlokán, nagyokat kortyolt az üvegből, majd megtöltötte a száját.
– Cudar hideg volt a két ünnep között, látszik, hogy Kati locsogott, mert népi megfigyelés szerint karácsony kopogott, ami még most is tart.
A fák csillogó csipkeruhájukban sorfalat állnak a tisztás szélén. A nagy ünnepélyes csöndben úgy tűnik, mintha a természet is ünnepelne. Nem messze tőlünk egy nagy fekete holló huppant a tisztásra és tollászkodni kezdett.
Nem sokat törődtek a Mátyás királyunk címermadarával, mindketten azon gondolkodtak, hogy éjszaka pontban tizenkettőkor az idők végtelenébe zuhan az elmúlt esztendő. A megmaradt bor végét már a vadászlak melegében fogyasztották el, ahol a lobogó tűz melegénél a kesztyűtlen, gémberedett ujjaikat melengették. Mikor a boruk is végét járta, megint megszólalt az erdei lakó:
– Oda van megint egy esztendő! Öregebbek lettünk…
Hangja nem bánatos, ebből tudni lehetett, hogy elégedett az általa választott életvitelével.
Aztán, hogy társa nem tett semmi megjegyzést, megint ő kezdte.
– Egészség, békesség! Ez a legfontosabb!
A szálasban reccsen a fagyos haraszt, száraz gallyak roppannak a menekülő szarvasok lába alatt, akik megérezték az emberszagot és menekülni kezdtek az erdő sűrűjében. A fán tollászkodó holló kikárogta az erdő lakóinak, hogy a koronás nagyurak megijedtek az emberektől.
A közelben egy odvas fa derekán harkály kopogtat szorgalmasan, mintha tudná, hogy e múló esztendőben ez az utolsó munkanapja. A múló évben tett utolsó sétája tette csupán ünnepélyessé az óévet a családtalan, idegenbe helyezett fiatal tanítónak, aki gyakran felidézi e felemelő pillanatokat. Mert nincs annál szomorúbb, mint aki egyedül kell búcsúztassa az óévet és köszöntse a ki tudja mit rejtegető új esztendőt.

Gálfalvi Gábor

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.