Búcsúzás

Margójegyzet

136

Július nyolcadikán utolsó útjára kísértük nagy költőnket, Kányádi Sándort. Ha temetés szép lehet, akkor ez szép volt. Végtelen sorban áradt a székely ruhás és gyászba öltözött kegyeletadók, végtisztességtevők tömege a nagygalambfalvi református templom felé, ahol a szavak vándorköszörűsét búcsúztatták e földi világtól. Sokan, nagyon sokan fontosnak tartották, hogy ott legyenek a búcsúzásnál, oly nagy számban, hogy legalább egy falunyi ember szorult a templomkertbe, ahol kihangosítás, kivetítő által lehettünk együtt a templomban lévőkkel. Amíg az istentisztelet tartott, egyfolytában zuhogott az eső, kiadós, égzengés nélküli, csendes nyári zápor, mintha csak azt az áldásos bőséget akarta volna érzékeltetni, amit Sándor bácsi életében nekünk jelentett. Esővel búcsúzott a természet nagy fiától, akit felkent, hogy szóljon nevében az emberek nyelvén. Az istentiszteleten a búcsúztatók emlékeket idéztek fel a Költővel kapcsolatosan, mintegy beindítva a végtelen emlékezés folyamatát. Mert aki földi létében emberi kötelességeinek bőven eleget tett, és kapott is rá elég időt, azt az emberek nyugodt szívvel engedik el, helyet adva az emlékezésnek.
Énekeltük a zuhogó esőben a Tebenned bíztunkot, a kilencvenedik zsoltárt, amelyre hajdan a költő oly csodás költeményt írt a céltudatos és tragikus emberi létről. Énekeltünk, akik a falakon kívül rekedtünk, talán még lelkesebben, mint a bentiek. Egy fehér blúzos asszony bőrig ázott, de ott állt, kitartóan, most már ernyő alatt, mintha a mai napra ezt a feladatot rótták volna ki rá az égiek. Két ernyő oltalma alatt ott hallgatta a kihangosított istentiszteletet, belenyugodva a megváltoztathatatlanba a három költőbarát is: Király László, Ferenczes István, Farkas Árpád. Az esernyő dacára magam is jól eláztam. Elállt az eső, vége lett az istentiszteletnek. Ömlött a templomból a nép. Egyszerű emberek öltöztették a lelküket ünneplőbe erre az alkalomra, államfő is tisztének tartotta, hogy itt legyen, mert megérdemli azt az Érdem.
A gyászmenet a szülői ház kertje végéig kísérte az immár néhait, út közben a Kaláka együttes játszott a költő megzenésített verseiből, mintha csak a Titanicon muzsikálnának. Ahova ősi szokás szerint a szülők is temetődtek hajdan, ott várt a gödör, amit nem lehet elkerülni. Kegyeletadók, tisztességtevők jutottak szóhoz, felzengett a helyi kórus ajkán a Feljebb emeljetek, feljebb, miközben a szülőföld göröngyei halmot alkottak. Koszorú- és virághegy jelezte immár a helyet, ahol a földben, most már örökre, a hamvveder nyugszik a költő poraival. Az idő kiderült, s ahogy felnéztünk a szülői ház kertje végében a lombok közt az égre, az volt a benyomásunk, hogy most már tényleg valaki jár a fák hegyén. Zubogva hullt a fény a gyümölcsüket érlelő fákra, és bizonyosra vettük, hogy itt kegyeleti emlékhely lesz majd, ahová még sokan elzarándokolnak Költőnk eszméivel feltöltekezni, verseivel, melyeket mindenkihez igyekszik eljuttatni – égi Pegazuson.

Lőrincz József

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.