Botár László szakadatlan munkája

294

A múlt hét végén, a Maros megyei Hármas­falu­hoz tartozó Székelyszentkirályon tartották meg a Szent Király Szövetség huszonharmadik találkozóját, huszonegy település küldöttségének részvételével, és ott bizony nem feledkeztek meg az alapítókról sem. Többek között okleveleket adtak át a csíkszentkirályi származású kiváló építészmérnöknek, Csiszér Andornak, az ugyancsak idevaló történész Nagy Benedeknek, post mortem az egykori polgármesternek, Udvari Dezsőnek, és hadd mondjam el azt is: a Kaposvári Tévétől nemrég megkaptam azt a filmet, amelyben az ugyancsak csíkszentkirályi László Pál, Csíkszereda első polgármestere beszél az általa újraindított Ezer Székely Leány Találkozón, még a múlt század kilencvenes éveinek elején. Ha úgy tetszik, kisebb és nagyobb közösségek, a közelmúlt történelme számára tetteik maradandók, és nincs ez másképp általában a művészetek és közelebbről a képzőművészet terén sem. Hiszen a hatvanadik életévét nemrég ünneplő Botár Lászlót közelebbi és távolabbi környezetében nem csupán úgy ismerik, mint csíkszentkirályit, mint neves formatervezőt, festőt és grafikust, hanem úgy is, mint akinek elévülhetetlen érdemei vannak az erdélyi képzőművészeti élet megszervezésében. Botár László immár hosszú esztendők óta nem ismer lehetetlent: hazai és nemzetközi képzőművészeti táborokat szervez, kiállításokat, művészeti szalonokat rendez, és soha nem hallottam panaszkodni, hogy sajnos ezt vagy azt az idén nem lehet, mert nincs pénz, nincs idő, nincs segítőtárs, hanem addig talpal, amíg mindez meglesz. Mondhatnám azt is, hogy kitartó és szívós, mint a csíkszentkirályiak, soha nem adja fel, és ha már minden kötél szakad, akkor ő egymagában pótol bárkit: plakátokat és kiadványokat tervez, saját maga rakja fel a képeket például abban a csíkszeredai Megyeháza Galériában, amelyet éppen ő alakított át, és nem is akármilyen szempontok alapján. Mondhatnám: nincs másképpen ez ma sem, itt, szülőfalujának művelődési otthonában is megmutatja, hogy egy kiállítás nem az alkotások véletlenszerű felrakása a falakra, hanem megtervezésének, összképé­nek is üzenete van. Hiszen mit is láthatunk az egyik sarokban: Csíkszentkirályhoz, családjához való hűségének beszédes bizonyítékait, magában a teremben pedig váltakozva, egymást kiegészítően azokat az alkotásait, amelyeknek kettőssége évtizedek óta meghatározza munkásságát. A pasztellek, a krétarajzok, amelyek leginkább a természetre, a hagyományokra, a falura és épületeire figyelnek, színvilágukban is líraiak, és ezek váltakoznak azokkal a nonfiguratív, tehát nem alakos és tárgyszerű munkákkal, amelyek oly nagy sikereket szereztek neki az országban és külföldön. Ezek az akryl-festmények, vagy legalábbis egy részük, Vándorló érzelmek címmel szerepeltek-szerepelnek a különböző kiállításokon, és voltaképpen mindennél jobban bizonyítják: szavak nélkül, a vizuális kultúra eszközeivel, színekkel és formákkal, felületekkel és vonalakkal, különböző jellemzőikkel és találkozásukkal hogyan lehet visszaadni azt a belső világot, amely ott kavarog valamennyiünkben, de mégis egyén-, ember- és helyzetfüggő. Miközben pasztelljeinek kötődései egyaránt a szülőföldhöz vezetnek, ezeknek a festményeknek a vezérmotívuma az egyetemes emberi lét, a jelenkori világ bennünk visszhangzó kavargása, és ez is magyarázza, hogy Bukaresttől Budapestig vagy Bécsig, netán éppen az óceánon túl is miért hatnak úgy ezek a képek, mint a kortárs emberi életérzések lenyomatai.
Hatvan esztendő után nem könnyű megjósolni, hogy merre halad Botár László élete és művészi pályája, de én úgy gondolom, hogy az évek teltén sem fog megváltozni. Olyan munkás-művészember marad, aki soha semmit nem vesz le a válláról, hanem éppen ellenkezőleg: ha arra szükség van, továbbra is átvállal többletfeladatokat. Dolgozik szakadatlan. És miközben jó néhány ellenpéldát látunk a másfajta felemelkedésre, kérem, mégis higgyék el nekem, hogy a székelyeknek a megmaradásra, jövőjük alakítására legfontosabb eszközük a munka marad. Itthon, máshol, így vagy úgy, de tudom, hogy akárcsak szüleink és nagyszüleink, mi is munkából vagyunk faragva. Ahogyan Botár és ahogyan a csíkszentkirályiak.

Elhangzott a művész csíkszentkirályi tárlatának megnyitóján, 2019. augusztus 16-án.

Székedi Ferenc

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek