Bőröndnapló 95.

Az olajfák hegyén

99
MINOLTA DIGITAL CAMERA

Az Olajfák hegyén, amely nevét az egykor itt húzódó olajfaligetekről kapta, tizenkét évvel ezelőtt jártam, mikor édesapám halála után még Istent keresni is megpróbáltam. Sok mindent találtam arrafelé, könyvet is írtam róla, de ezzel együtt rendszeresen visszatérek oda gondolatban, és remélem, egyszer majd újra a valóságban is. Az Olajfák hegyén mára már inkább csak ciprusok nyújtóznak és egyéb fenyőfélék zöldellnek, ám hangulata és szimbolikája ettől még töretlen. Nekünk azért jelentős, mert az Újtestamentumban Krisztussal kapcsolatban tizenkétszer említik, és első útja is ide vezetett Jeruzsálembe vonulása előtt. Á zsidó hagyomány is kiemelkedő szerepet tulajdonít neki. E szerint az alatta húzódó Jósafát-(Kidron-)völgyben kezdődik majd a feltámadás. Ezért temetkezik ott mindenki, aki teheti.
Innen nézve Jeruzsálem óvárosát, fantasztikus panoráma tárul elénk: az impozáns, 16. században épült erődszerű fallal körülvett fehér város, középen a hatalmas aranyló kupolás Szikla-mecset, körülötte karcsú tornyok, lábunk alatt-előtt a fehér kősírok rengetege megkapó és felejthetetlen látvány, Jeruzsálem emblematikus képe.
Alább, az Olajfák hegyének lábánál található a Getsemáne-kert. Igazából nem tudjuk, mekkora volt hajdanán és hogy egész pontosan hol terült el, de így is megható volt találkozni azzal a néhány ősöreg olajfával, amelyeknek korát megállapítani nehéz, mert az olajfának nincsenek évgyűrűi, de amikről bizton állíthatjuk, hogy nem látták Krisztust és/vagy korát, lévén történelmi adat, hogy i. sz. 70-ben a római­ak itt minden fát kivágtak, de a mostaniak talán azokból hajtottak újra. Az Újtestamentum szerint Jézus a letartóztatása előtti éjjelen itt imádkozott és erősítgette magát, hogy maradjon és várja be, aminek jönnie kell. Az önmagával való tusakodás helye ez, amelyet a haláltusa, az agónia helyének szokás emlegetni, bár a kifejezés az én fülemnek kissé szokatlanul cseng. Az én fogalmi rendszeremben a haláltusa inkább a test, mint a lélek állapota, ám ami akkor itt történhetett, az inkább a rettegés, a halálfélelem, a gyötrődés, az élni akarás és a kiválasztottság adta mártírhalál vállalásának lélekgyötrő elfogadása lehetett, „mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen.” (Máté 26.41). Talán azon a kövön, amelyet légiesen stilizált, madarakkal díszített kovácsoltvas korona foglal keretbe a köré emelt elegáns templom oltára előtt.
A városba a törökök által mára befalazott Aranykapun lépett be Jézus, hogy sorsa beteljesedjék. A lélek keresztútjárása, a Kálvária megtapasztalása bizonyos értelemben mindannyiunk sorsa. Így vagy úgy, de élete folyamán mindenki végigjár valami nagyon hasonlót. Mind kipróbáljuk, hogy milyen az, ha elárulnak, ha megtagadnak, ha kínpadra vonják bennünk a lelket, sokszor görnyedünk és esünk el a bajaink, gyötrődéseink súlya alatt, hordozzuk keresztünket, legtöbben újra fölállunk, s nem ritkán a keresztünket is újra fölvesszük és továbbvisszük. Aki ezeket nem próbálta, az nem is méltó az ember névre. Mindössze a végeredmény nem azonos: mi legtöbbször a saját magunk, esetleg legközelebbi szeretteink megváltásáért tesszük. Vagy csak azért, mert ránk méretett. Gyakran látszólag minden ok és cél nélkül. Bár hinni szeretném, hogy létünk és következésképpen szenvedéseink is valami okból és valaminő céllal, célból adattak nekünk.
Mi Heródes kapuján mentünk be az Óvárosba, ahol a muzulmán negyed fogadott. Szinte az egész rész egy igazi nagy bazár: mindenfelé a földön ülnek zöldséggel, gyümölccsel, fűszerrel a fejkendős árusok. Természetesen itt is minden kő, boltívek és átjárók, amelyek gyakran ház alatt visznek át, lépcsőkön le és fel, a növényzet pedig, a falakról lelógó buja zöldek és virágok tulajdonképpen gyomok, amik megragadtak a kövek között.
Az az utca, amin talán végigment Krisztus, amíg eljutott a Golgotára, ma itt, az arab negyedben található. Vagy inkább fordítva: a muszlim negyed ott épült, ahol a bibliai Via Dolorosa húzódik. A Keresztút vagy szent körút járásának hagyománya valószínűleg abból a feltételezett és a fájdalom meg hit keveréke magyarázta szokásból indult el, hogy Jézus halála után az Anyja és a tanítványok naponta újrajárták Krisztus szenvedésének vonalát. Kissé hasonlatosan ahhoz, ahogyan mi is gyakran megtesszük ezt legalább lélekben, ha nagyon közelállónkat veszítjük el. És ott Jeruzsálemben is, ma az ott zarándokoló inkább csak a szent emlékezésben találkozik a nyomokkal, hisz a valóság már rég átírta azokat.
Az apró – vélt vagy valós – sír felett magasodó bazilika – mely egyszerre örmény, kopt, görög ortodox és katolikus fennhatóság alatt áll – impozáns, de sokféle jegyet magán viselő építmény. Belépünk. És hihetetlenül furcsa, már-már groteszk hatást kelt az a szinte átláthatatlan cicoma, ami itt fogad: a különböző vallások jelei tülekednek, oltár oltár mellett, jelez mindegyik valamilyen fontos eseményt, de még inkább a helyet kézben tartó egyház dicsőségét, mintegy hatalmát fitogtatja: íme, itt vagyok és úr vagyok ezen a szent helyen! Ez a magamutogatás különben jellemző szinte az egész belsejére, és egy pillanatig sem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy itt valamilyen vetélkedés folyik. Nem föltétlenül a lelkekért.
Az ajtótól jobbra, a templom falához tapadva néhány lépcsőfok jelöli azt a nagyon szerény kaptatót, ahol a dombra vitt az út, a Golgotára vezető néhány lépés, a lépcsők alatt talán a föld maga, amelyen a Megváltó is lépkedett. Aztán a hely, ahová a keresztet beverték. Fölötte görögkeleti oltár és bőséges díszítés. A helyet több ortodox szerzetes is védi a fényképező, odaboruló vagy odatérdelni igyekvők hadától. A végül a sír maga, melynek megközelítése cifra, illúzióromboló kálvária – és nem véletlenül használom a kifejezést – ahová ha be is jutsz végül, nincs egy meghitt pillanat sem az egykor oda temetett emlékével, nem állhatsz meg magadban, nem érezhetsz, nem gondolkozhatsz, mert hajt a szolgálatos szerzetes és a kíváncsi tömeg. Csak csodálkozás, kattintás – mert az a biztos, hisz nem tudhatjuk, a lelkünkben mi marad ebből. Hiába vágyjuk az áhítatot, békét, a lelkünk felemelését. Az akkor és ott nem történik meg, vagy csak nehezen, egy villanás erejéig, ha sikerül elvonatkoztatnunk attól, amivé az egész lett, a turistaszenzációtól.
De így húsvét körül emlékezni jó. A többi mindig minden körülmények között a mi dolgunk. Szeressünk, amennyire tudunk! Reméljünk! Mindent: jobb jövőt, szebb lelket, hitet, talán megváltást. Higgyünk, ki miben tud. És amiben lehet. Abban, hogy nemcsak szeretnénk, hogy higgyenek bennünk! Hogy bízzunk egymásban! És hogy lesz feltámadás!

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek