Bőröndnapló 93.: Tangó, csalóka emlékek és koronavírus

67

Többször írtam már a tangóról, és Argentína meg fővárosa kapcsán rendszeresen emlegettem, hisz másképp nem tehetek, mert a kettő elválaszthatatlan egymástól – még a koronavírus idején is. És itt most álljunk meg egy pillanatra. Amikor ugyanis ezeket a sorokat gépelem, nálunk már több napja szükségállapotot hirdettek: nem ajánlott a kézfogás, a rurális társadalmakra (mint a miénk is) jellemző közelség, legalább egy méterre kellene egymástól a sorokban állnunk, amelyek vannak szép számmal; már rég lefújták a zárt körű, majd a nyílt, de nagy tömegeket vonzó rendezvényeket, bezártak a vendéglők, cukrászdák, bárok. Sőt, közben kijárási tilalmat is bevezettek a 65 éven felülieknek, mert ez a veszélyeztetett korosztály. Természetesen (?) jó okkal – jó okot pedig mindig lehet találni –, amit saját felelősségére, írásban vállal az illető, mehet az útjára. Persze, hogy a rendelkezések mikortól és hogyan érvényesek, ki ellenőrzi és hogyan, az kissé ködös. Mint sok egyéb is. Eddig is, most is, hisz itthon vagyunk. Még egy ennyire sajátos, már-már szélsőséges helyzet sem változtatja meg azonnal a velük szembesülőket, lehet, hogy még később sem, de az majd csak ezután derül ki; annál inkább felszínre hozza, sokkal élesebben, nem ritkán kegyetlenül mindazokat a gondokat, amelyek eddig is léteztek, hiányosságokat, amikről tudtunk, vagy amiket feltételeztünk, csak kevésbé volt nyilvánvaló. Sajnos nagyon gyorsan bebizonyosodott, számok, megbetegedések és a halál szembesít vele, hogy felkészületlenek vagyunk szinte mindenre, ami csak egy picit is eltér a megszokottól, a mindennapoktól, amelyek – ezt gyakran érzékeltem – inkább csak a társadalom tehetetlenségi ereje következtében, nem pedig az akarat, a valódi szervezés és vezetés következtében működik. Meglehet, még ez utóbbi megállapításom is korrekcióra szorul. Mert még a megszokott mindennapokat sem szoktuk, legalábbis társadalmi szinten előrelátóan élni, mert évente megtapasztaljuk, hogy az első havazásra sem vagyunk képesek felkészülni, akkor sem, ha csak decemberben hull le az első hó. Épp így és épp ezért történhet meg, hogy orvosok, egészségügyi asszisztensek nem veszik komolyan a járványt, a megfertőződés lehetőségét, orvosigazgató rendeli fenyegetéssel munkába a beteg munkatársait, amivel emberéleteket olt ki és egész kórházat tesz karanténba, azaz működésképtelenné, hogy nem tesztelik a jellegzetes tüneteket mutató betegeket, hanem kórházról kórházra küldözgetik, amiért ő az életével fizet, emberek, osztályok pedig betegséggel, lezárással. Hadd ne soroljam tovább! A felelőtlenség, a hozzá nem értés és a tudatlanság olyan mértéke ez, amelyet már minősíteni sem lehet. Pedig még nem szóltam a védőeszközök, a tesztek és a pénz hiányáról, amelyek közül az utolsó az előbbiek és sok egyéb baj okát is jelenti. Ezt éljük, amikor ezeket a sorokat gépelem.
Betegek vagy hozzátartozóik hívnak fel, mert az adminisztrációhoz, vizsgálatokhoz kötött életüknek és főként jövedelmüknek mennie kellene tovább. De emberek hívnak fel azért is, mert a szeretteikért aggódnak, a megszokott életük elvesztésétől félnek, a felforgatott és nem tudni, mikor visszakapható hétköznapjaiktól rettegnek annyira, hogy a feszültség, a szorongás oly mértékben eluralkodott lelkükben, hogy képtelenek vele egyedül megbirkózni. A régebb elkezdett, megszakítást nem tűrő pszichoterápiás üléseket skype-on vagy telefonon tartom meg. Ezért is tűnik természetesnek számomra, hogy a közoktatás szintén megvalósítható (lenne) korunk eszközeivel. Bár a gyakorlat kissé más mutat. Ezen a területen most derül ki, mekkora hiányosságaink és lemaradásunk (?) van. Ám a továbbiakban inkább másról írok. Csak hát nem tudtam megállni, hogy ne mondjak el néhány gondolatot arról, ami épp most történik velünk, körülöttünk és ami valamilyen szinten mindenkit foglalkoztat.
Ilyen körülmények között a tangó, melyet oly sokszor emlegettem, talán jól is jön a következőkben. Még akkor is, ha az első megállapításom az, hogy Buenos Airesben a tangó valahogy egészen más volt, mint milyennek itthon ismerjük. Kissé úgy jártam vele, mint a pizzával és a konyakkal.
Mert ugye a pizzát is mi sokáig úgy ismertük, ahogy az hozzánk ki tudja hányadkézből és miféle közvetítéssel eljutott, hogy jó kőttes, azaz kelt palacsintatésztából készül és bőségesen ketchuppal öntözik. Sőt, még olyan receptek is keringtek a gyengébbek kedvéért, amelyek vékony kenyérszeleteket raktak le egy tepsi aljába és arra halmozták a rengeteg mindent – kolbásztól a kukoricáig, császárhústól a hagymáig, paradicsomkarikákkal, tetején sajttal, egyébként jó magyarosan. És persze eredetileg amerikaiasan, hogy a jó olaszok kétségbeestek volna, ha látják, mi lett a csodás nemzeti eledelükből. Amikor végre eljutottam az azóta lelki hazámmá vált országba, derült ki, hogy teljesen újra kell értékelnem az olasz konyháról kialakult képemet, és azóta már azt is tudom, miért egészséges. Ami pedig a konyakot illeti, arról is lenne mesélnivalóm. Hogy mennyire elcsodálkoztam, mikor a sok híres (!), mifelénk híres, hazai konyak, sőt, a rossz időkben otthon gyártott „konyak” – bizony, ilyen is volt – után megkóstoltam végre az igazit. Szinte nem is ízlett. Ah, persze idővel hozzászoktam, és továbbra is a kedvenc italom. Állítom, egy pohár Hennessy még a koronavírussal szemben is véd, legalább lélekben. Azóta megtanultam, hogy ne akarjam itthon elkészíteni a máshol megkedvelt ételeket. Illetve néha, ritkán, mivel azt hiszem egy ételféleségről, hogy azt könnyű ugyanúgy, ugyanolyannak megalkotni, mint az eredeti, mégis rávisz a bűnöm. Az eredmény valójában objektíven ellenőrizhetetlen, hisz rendszerint csak az emlékeimmel tudom azt összehasonlítani és legfeljebb első, esetleg második alkalommal. Mert aztán elhalványul és az új tapasztalat érzéke összekeveredik, majd lassan felülírja az eredetinek az ízét. Így működünk mi emberek, illetve az emlékezetünk és mindaz bennünk, ami ebből következik, az élet minden területén. És ez történt a tangóval is, de ne menjünk messze, a keringővel is, ami sokkal közelebbről indult. Mifelénk is táncolnak, tangót is, színpadon meg a táncversenyeken, és az esküvőkön is, egyre ritkábban. A versenytánc körülbelül olyan, amilyet mi Argentínában mindenhol láttunk, az utcán is. A színpadi hasonlít ehhez. Amit pedig különböző alkalmakkor bárki, aki szereti, járja, talán halványan emlékeztet rá. Ezért volt nemcsak élmény, hanem felfedezés is az El Querandi műsora.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek