Bőröndnapló 92.: Tangót vacsorára

74

 

A sokat emlegetett tangót nemcsak az utcán bámulhattuk, hanem egy nem akármilyen tangóesten is láthattuk, hallgathattuk. A főváros legrégebbi negyedében, a San Telmóban van az a híres étterem, pontosabban vacsora-tangó-show hely, amelyet meglátogattunk. Ebben az egy mondatomban szinte minden fogalmat külön-külön kell megmagyaráznom.
A San Telmo negyed ott van, ahol az első európai, Pedro de Mendoza partra lépett Argentínában, 1536-ban. Innentől kezdve itt építették fel a város legfontosabb hivatalait, majd lakóházait, itt zajlott a kormányzás és általában az élet. A 19. századig itt volt a gyarmati idők központja. Ekkor azonban megjelentek a genovaiak, akik aztán délebbre kezdtek építkezni, a La Boca negyedben. Bár mára már a felső középosztály másfelé alakította ki az elegáns lakónegyedeit és a mindennapjait, mégis ha arról van szó, hogy hol is van a fővárosuk lelke, akkor mindig erre a két barrióra (negyedre) hivatkoznak. A hagyomány szerint itt alakult ki és indult világhódító útjára a tangó is. Arról azonban, hogy pontosan melyikben a kettő közül, a mai napig folyik a vita. És valószínűnek tűnik, hogy az idők végezetéig sem fog egyértelműen eldőlni.
A vendéglő, amelyben szórakoztunk, és amelyet szinte nem is merek így nevezni, egy, az 1920-as években épült és a kilencvenes években korhűen felújított elegáns épületben található és az El Querandi névre hallgat. Nemcsak az idegenvezetőnk, hanem az interneten található leírások szerint is, Buenos Aires egyik leghíresebbje a maga nemében. Ez lévén a vacsora-tangó-show, legalábbis a szó szerinti fordításban, mert a plakáton és a honlapjukon spanyolul is (cena tango show), angolul is (dinner tango show) egyaránt ezt írják.
Az érkezésünk eléggé kiszámított volt, hisz egy napon, ráadásul a harmadikon (azaz érkezésünk másnapján) zajlott, szinte azonnal a pampán tett, felejthető – ez nagyon divatos magyarországi kifejezés – kirándulás után, amikor még az itthonról való elutazás fáradalmait sem pihentük ki. Különben végig eléggé szoros programunk volt, ami rendszerint reggel korai keléssel és indulással, este pedig késői haza (szállodába) érkezéssel meg vacsorával járt, olyannyira, hogy szinte egyáltalán nem volt lehetőségünk, pontosabban kedvünk, esténként magunkra bóklászni ott idegenben és felfedezni azt, ami máskor másképp láthatatlan. Amikor pedig lett volna, akkor nem volt ajánlatos. Majd erről is lesz szó.
Ezen a most emlegetett napon délután hat órakor érkeztünk vissza a szállodánkba, és zuhany, kevés pihenés – épp kinyújtóztunk az ágyon egy szűk fél órácskára –, és már szépítkeztünk is, majd igyekeztünk ki a buszhoz. Az idegenvezetőnk előre bejelentette, hogy fotózni szigorúan tilos, ezért csak egy kis, régebbi kompakt digitális fényképezőgépet vittem magammal, meg nyilván a telefonomat. Az előbbit azért, mert ez alkalommal ígérkezett a lehetőség a szobatársamnak, hogy valódi dél-amerikai táncművészekkel találkozzék, és átadja nekik a saját tangóklubja ajándékát – egy plakátot –, illetve, hogy dedikáltasson egy ilyet, amit emlékbe hazahozzon. Ezt pedig természetesen meg kellett örökítenem.
A telefonomat, az okosat, azon túl, hogy már szükségem volt egy újra, jobbra, többet tudóra, leginkább azért vásároltam meg alig néhány nappal az indulásom előtt, mert nagy kapacitású memóriája van és azt állították, hogy nagyon jó képeket készít. Ez azért volt szempont, mert nagyon szeretek fotózni, legtöbbször inkább saját mulatságomra, meg azért is, hogy megmaradjanak, felidézhetők legyenek dolgok, részletek, amiket különben biztosan elfelejtenék. Illetve, mint kiderült, esetleg észre sem vennék néha. Eddig a vacsoráig nem volt lehetőségem kikísérletezni, mire képes a szerzeményem, hisz a tükörreflexes gépem mindig velem volt, illetve alkalomadtán a kis digitális is remekül működött. Ezúttal azonban rákerült a sor, mert mindenki fotózott, filmezett és senki sem tiltotta meg, senki sem szólt semmit. Ezért magam is felbátorodtam. Bár be kell vallanom, sokadszorra, hogy a fotózás tiltása még szinte soha, sehol sem akadályozott meg abban, hogy fotózzak. A nem egészen új digitális Nikonom sajnos nem képes mozgó alakokról sötétben jó felvételeket készíteni, és ez a különben várakozáson felülien jó videó készítésére is igaz. Vagy egyiket, vagy másikat remekül megörökíti, de együtt – reménytelen. Ekkor jött képbe – milyen érdekes ebben az összefüggésben ez a kifejezés – a telefonom, és kitűnően vizsgázott. Sajnos túl későn jutott eszembe, hogy kipróbáljam, ám azután sokszor és örömmel használtam.
Az El Querandi valóban idézte a korabeli hangulatot. A kifejezetten üzleti szempontok ellenben nem használtak neki. Az egymás mellett szorosan, párhuzamosan felállított hosszú asztalok között, miután elfoglaltuk a székeinket, épp csak annyi hely maradt, hogy a pincérek egyenként – ketten nem tudtak volna elmenni egymás mellett – kihozhatták a vacsoránkat. Az ital – bor, víz és gyümölcslevek – az asztalon várt. A boruk, mint tudjuk, híres. Többfélét is ittam, mindegyik ízlett, anélkül, hogy bármelyik különösen mély hatást tett volna rám, ami érthető, hisz nem igazán vagyok borívó. Annál inkább megjegyeztem a sörüket, mely nem keserű és kifejezetten ízlett. A mindenféle finom hideg falatot és zöldséget magában foglaló előétel után többféle melegfogásból lehetett választani. Természetesen halat kértem, mint minden olyan alkalommal, amikor elkerülhettem a nemzeti eledelt, a marha steaket. Argentína ugyanis, bár egyik felét végig az óceán mossa és folyókban sem szegény, mégis inkább a marhatenyésztés és a marhahúsevők országa. Készítik (egyben vagy szeletelve) grillezve vagy roston sülve, egészen átsülve, félig sülve vagy véresen. Én ellenben nem szeretem a marhahúst, az ifjabb formáit, azaz a növedéket vagy a borjút sem. Esetleg az utóbbit, ritkán, sóbafőtt vagy párizsi szelet formájában. Ezért ha csak tehettem és rendszerint tehettem, halat kértem, amely mindig friss, ropogós, omlós, és nagyon-nagyon jó ízű volt. Mindig filézve szolgálták fel. Egyetlen halszálkával sem találkoztam az utamon. A karamellkrémjük is jólesett, bár nem tartozik a kedvenc édességeim közé, ráadásul mindig a moldvai éveimet juttatja eszembe. Bevallom, ott ettem először, mert az egyik munkatársam kedvence volt és nagyon gyorsan bármikor rittyentett belőle egy adagot. Jómagam mai napig nem tanultam meg elkészíteni ezt az egyszerűnek tartott (bár szerintem nem az) desszertet, mint sok mást sem, még ha nagyon kedvelem, akkor sem: sajnáltam, sajnálom rá vesztegetni az időm.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek